Ranya Paasonen

Egyetlen narancsot csak egyféleképpen lehet meghámozni.

Ha van egy finn anyánk és egy egyiptomi apánk, akkor ott két világ találkozik. A tundra és a sivatag. A szauna és a piramis. A nyugodt, rendezett konzumkozmosz, ahol a krumplit előre pucolva, nett kis zacskókban vásároljuk, és sosem találunk lejárt szavatosságú olajbogyót a boltok polcain. És a koszos, kaotikus, tetvektől hemzsegő arábiai délszak, ami azonban minden veszélyével együtt izgalmasabb, sűrűbb létezést kínál. Ez a két világ egyszerre van jelen az elbeszélőben, konfrontálódik egymással, mert egy ember egyszerre csak egy életet élhet - vagy északit, vagy délit, aligha van középút.

Ezt persze nem én mondom, ezt a könyv mondja. Magam a narancshámozásról nem gondolkodom ilyen radikálisan. Lehet úgy, hogy elkezdünk valahogy hámozni egy narancsot, aztán hopp, egyszer csak máshogy hámozzuk tovább. De tévedhetek, hisz nem vagyok a narancshámozás Paganinije, egyszerűen csak szeretném csupaszon látni a narancsot, nem különösebben tépelődöm azon, miképp meztelenítsem le.

Azt viszont tudom, de legalábbis erősen vélelmezem, hogy egyetlen verset többféleképpen meg lehet írni. Akár úgy is, hogy regény legyen belőle. Mindenekelőtt kiírjuk a sorokat a lap végéig. Öt, tíz oldalas strófákban gondolkodunk, az alapmotívumokat (az idegenséget, a szülőkhöz való viszonyt, az összeütközést a különböző világok között) pedig strófáról strófára elmélyítjük, a személyesség újabb és újabb szintjeire engedjük be az olvasót. A végén pedig kapunk egy felettébb őszinte és költői prózát, ami ablakot nyit egy másik világra.

(Mondjuk egy picivel kevesebb strófát is lehetett volna szánni arra az elmélyítésre. Voltak szakaszok, amelyeket kifejezetten indokolatlannak, önismétlőnek éreztem.)… (more)