Ludovic Kennedy (1919–2009)

The first book by Ludovic Kennedy, later Sir Ludovic Kennedy (1919-2009), Scottish journalist, broadcaster, humanist and author, son of Captain E C Kennedy RN who was lost with his ship, HMS Rawalpindi, in a celebrated action in Oct 1939. The book covers his early years at Preparatory School, Eton and Oxford - and holidays and home in Scotland - before his volunteering to join the Royal Navy in the first months of the Second World War. He began his naval service at HMS King Alfred, in Hove, as a Midshipman in the Royal Naval Volunteer Reserve (RNVR). He writes of his father's service in the Armed Merchant Cruiser and includes the text of letters between him and his father. Much of his early service was as a Sub-Lieutenant in the Tribal Class destroyer HMS Tartar (1937) - he served in her from Mar 1940 to Apr 1942. Kennedy was promoted Temporary Lieutenant in Jul 1942 and this book was published in Oct 1942. With security a paramount concern, he refers to her as HMS T----- and to other ships in a similar way, HMS H----- and so on (HMS H----- is HMS H31, an old submarine, one of the H class assigned to training duties); a sister Tribal class destroyer, HMS M-----, the loss of which he writes about, is HMS Mashona (Commander William H Selby RN - ship lost 28 May 1941) and HMS B----- is probably sister ship HMS Bedouin. Like most destroyers, HMS Tartar - 'Lucky Tartar' - was busy, seeing action in the waters off Norway in 1940 (Molde is almost certainly the town he names as M----- and the transport ship U----- was HMT Ulster Prince; the refit at D----- was in Devonport). HMS Tartar took part in the Lofoten Raid (Operation Claymore, 4 Mar 1941) and was at Spitzbergen (Operation Gauntlet, Aug-Sep 1941). HMS P----- is almost certainly HMS Punjabi.

In the final pages of his memoir, Prime Minister Winston Churchill is on board having transferred from HMS Prince of Wales, off Iceland, after his Atlantic Charter meeting with President Roosevelt. Full details of the movements of HMS Tartar are at https://www.naval-history.net/xGM-Chrono-10DD-34Tribal-HMS_Tartar.htm + https://uboat.net/allies/warships/ship/4229.html.

By the end of May 1941 (637 days of war), HMS Tartar held two records. She was the first British destroyer to have spent 200 days at sea in the Second World War and the first to have steamed 100,000 nautical miles since the start of the war. For most of Ludovic Kennedy's time in HMS Tartar, her captain was Commander Lionel Peyton Skipwith RN (1902-1978).

Ludo's is a tale well told, war at sea for two years through the eyes of a young officer who had lost his father in the first weeks of the war; it includes a number of black and white plates - but how I wish there was an index!… (more)

Rétegklasszikus a történelemtudomány és a történelmi regény határvidékéről. Tényekből gazdálkodik ugyan, de lényege mindazonáltal az irodalomból kölcsönzött drámai ív, ami egy végső kataklizmában csúcsosodik ki – ez esetben abban, hogy a kor legnagyobb csatahajója, a Bismarck sok izgalom után végül (bluggy, bluggy) csak elsüllyed. A második világháború pedig amúgy is jó sok lovagi csörtét kínál feldolgozásra – az atlanti csata egyik kulcsmomentuma pedig külön alkalmas az ilyen „lovagias bajvívás”-jellegű* átiratra, mert (csakúgy, mint az észak-afrikai hadmozdulatok) hiányzik belőle a háború legmocskosabb oldala: a civil áldozatok (már ha a kereskedelmi hajók legénységétől eltekintünk), a városok porig rombolása, vagy a holokauszt. Csak a nagy hajók vannak face to face, a böhöm nagy ágyúk, meg a hegymagas hullámok. A macsóság.

Mellesleg ez a könyv rekviem is a csatahajókhoz, amelyek azóta már boldogabb (boldogtalanabb?) vadászvizeken kergetőznek egymással. Merthogy a Bismarck üldöztetése és pusztulása önmagán túlmutató esemény**: egy lenyűgöző fegyver hattyúdala. Itt vannak ugyanis ezek a döbbenetesen nagy acélmonstrumok (én már azt sem értem, hogy egyáltalán hogyan maradnak fenn a vízen), hihetetlen tűzerejükkel és páncéllemezeikkel. Az ember rájuk néz, és legyőzhetetlennek hiszi őket. Örökkévalónak. Aztán egyszer csak megjelennek a színen azok a picike repülők, és kiderül, hogy tulajdonképpen milyen sérülékenyek – egy szerencsésen elindított torpedó, és annyi, a mesének vége. Ez az epizód tulajdonképpen a tengeri háború paradigmaváltásának jele: hogy a nagy csatahajók ideje lejárt, és lassan átveszik a helyüket az anyahajók.

Azoknak ajánlom, akik néha még ólomkatonákkal álmodnak. (Vagy Counter-Strike-kal. Mit tudom én, mi van most.)

* Itt megjegyezném, hogy azért húztam egy kicsit a szám, mert Kennedy pöttyet mintha túlhangsúlyozná ezt a jelleget. Én elhiszem, hogy a német haditengerészet a többi fegyvernemhez képest mentes volt a náci ideológiától, csak azt nem tudom, hogy ennek miért kéne olyan nagyon örüljek, ha ettől függetlenül magas szakmai tudásukat latba vetve mindent megtettek azért, hogy a führer valóra válthassa terveit. Nem nagyon látom, mi a különbség aközött, hogy valaki „Heil Hitlert”-t kiáltva, vagy anélkül süllyeszti el a Harmadik Birodalom nagyobb dicsőségére a szövetségesek hajóit.
** Mint ahogy amúgy a második világháború majd minden eseménye önmagán túlmutató… de hát megbocsátható, ha egy szerző az épp általa feldolgozott eseményt kicsit túlmutatóbbnak gondolja a többinél.… (more)

Re: the battle of the Denmark Strait and the loss of HMS Hood, it is said that Admiral Lutjens hesitated for almost three minutes, while his ships were under fire, before finally ordering a return of fire, because his mission orders did not allow for action with Allied "heavy units". Lutjens was lucky indeed to come out of this battle with a victory given the indecision he demonstrated. All this Kennedy describes in acute detail, crossing every t and dotting every i as he takes the reader through the story. It matters to him because he was involved in the search for the enemy ship, in a British destroyer. Someone once calculated that a hit to Bismarck's rudders was a 1 in 100,000 chance. A real Achilles heel in the real world.… (more)