Eco szerint az olvasónak nem kell mindent tudnia a regény univerzumáról, mert egy regény narratívája szükségszerűen csak kisvilágokban működik*. Hugo viszont tojik Eco-ra, és könyve elejére odabiggyeszt egy könnyed ötven oldalas kultúr-, gazdaság- és etnotörténeti tanulmányt a normann szigetvilágról – nesze neked, Nyájas Olvasó, ezt mind biflázd be, mielőtt egyáltalán beengedlek a történetembe. Úgyhogy fel lehet venni a túrabakacsokat, meg a vízhatlan tengerészkabátot, és veselkedjünk neki. A vicc az, hogy amilyen nagy író Hugo, még ezt is megteheti, mert a szárazanyagot is olyan elemi lelkesedéssel tálalja, hogy az ember nem is bánja, amikor az idegeire megy, mi több, még hálás is érte. Érthető amúgy az efféle nyitány, mert ennek a könyvnek a főszereplője bizony maga Guernesey szigete úgy mindenestül**, no és persze a szörnyű, a félelmetes, a csodálatos óceán. Mellette eltörpülnek az emberek, még a regény talán legfőszereplőbb (humán) szereplője, Gilliatt is legfeljebb a mellékszereplő kategóriában nevezhet az Oscar-ra.

A helyszín nem csak a szereplőkre, de a sztorira is árnyékot vet: talán ez a legharmatosabb cselekményű Hugo-történet a nagyregények közül. Tulajdonképpen annyi az egész (eltekintve a marginális, bár fineszesen megszerkesztett kacskaringóktól), hogy Gilliatt, az „ördöngős” egy pokoli szikladarabon, a tenger kellős közepén egymagában nekiáll végrehajtani a lehetetlen küldetést. Egyfajta újraértelmezett Robinson Crusoe ő: az emberfeletti ember, aki saját eszére és erejére hagyatkozva küzd meg az elemekkel. Azért az író egy pluszt is bevisz ebbe a szálba, mégpedig egy rettentő polipot! Egy rohadt nagy, ocsmány polipot!!! Mi ez, ha nem cool? És ez a polip nem ám valami Attenborough-természetfilmből szökött át, hanem egyenesen az ’50-es évek amerikai szörnymozijaiból! Szóval nagyszerű mese ez, ha valaki szereti a francia romantikusok áradó nyelvezetét, akik képesek egy parasztház tetőszerkezetéről is másfél-két oldalas, harsány színekkel megföstött gyorselemzést illeszteni a regénytestbe. És persze ha valakit nem zavar, ha egy író galádul bánik a szereplőivel***.

(Megjegyzés: és ha valakinek nem tűnt volna fel a Nyomorultak-ból – Victor Hugonak nagyon jó humora van!)

* "A mintaolvasónak nem kell ismernie az összes említett helyet és individuumot a regényben. Elegendő, ha úgy tesz, mintha hinné, hogy ismeri őket. Nem csupán hatalmas méretű rugalmasság és felületesség kéretik a mintaolvasótól, hanem a jó szándék folyamatos gyakorlása is.
Ha a mintaolvasó így viselkedik, élvezni fogja a történetet. Máskülönben örökké tartó enciklopédikus kutatásra ítéltetik. Akadhatnak olvasók, akik azt kérdezik, hány lakosa lehet Saint-Quen-les-Toits-nak, vagy hogy hívják Charles Bovary nagyapját. De az ilyen akadékoskodók nem mintaolvasók. Maximális világokat keresnek, míg a narratíva csak kis világokkal maradhat életben." (Eco: Az értelmezés határai)
** Ahol amúgy Hugo száműzetésének éveit töltötte. Ilyen értelemben elmondhatjuk, hogy igazi íróként kipréselte a rosszból a jót, és a lehető legtöbbet profitált a kényszerű ottlétből – és nem mellesleg Guernesey sem járt rosszul, mert ilyen szép himnuszt aligha írtak hozzá még egyet.
*** Ebben a műben Hugo még azt a disznóságot is elköveti, hogy csinál (SPOILER!!!) egy protohepiendet, amikor Gilliatt sikerrel véghezviszi a véghezvihetetlent. De amint nyugodtan hátradőlünk, mert minden rendben levőnek látszik, akkor az író sanda vigyorral ajkán visszakézből lekever neki egyet.
( )

4/20/22

Not as good in English as in French. I would say that, though, wouldn’t I? Clunkier and less memorable. Still a fabulous yarn. ( )

Hugo wrote this book as a sort of nod to the isle of Guernsey for hosting him while he was in political disfavor in France. It is a love story to that island. I think at a younger age, I might have enjoyed it more, but I became impatient with it after trying to make progress for over a month.

Finally, I took the bull by the horns and decided to skim read; when I read the last few chapters, I was very glad I hadn't put any more time into it. Imagine Charles Dickens at his most maudlin. Was Victor Hugo paid by the word? You cannot imagine how many words he used to tell a very small thing. I will admit that he uses words charmingly, even cleverly, but so many! It's like trying to eat a huge dense fruitcake. Glad that's over. ( )

Not really a novel, more a prose poem with a plot. It's full of descriptive passages and meditations on the sea, the winds, and the people who live in these elements. It also has some wise things to say about human nature. On the other hand, the characterizations are perfunctory and the story is lumbering and predictable. It's a frame for the prose and nothing more, but the prose is impeccable, even diffused through the anonymous 19th century translation that I read. ( )