Ez egy olyan könyv, ami felkanyarodik az M7-esre, és kettesben döcög le egész a Balatonig. Ami nem önmagában rossz, hanem a táj, illetve az utazók lelkiállapotának függvényében. A zarándok elbeszélője idős korában tér vissza (nem igazán önszántából) az udvarházba, ahol gyermekkorát töltötte, és visszaréved életpályájára. A jelenkori fejezetek és a múlt eseményeinek leírásai hol egymást váltogatják, hol egymásba fonódnak – előbbit leginkább őt felügyelő unokahúgával és unokaöccsével kialakított kapcsolata határozza meg (tehát a generációs konfliktusra épül), utóbbi pedig a szokásos családregény-sémákon túl történelmi analógiát is kínál: ahogy elbeszélőnk beleöregszik a jelenidőbe, teste és elméje pedig egyre romlik, úgy épül le körülötte lassacskán a brit világbirodalom is – hogy aztán az 1930-as évek legvégén, a háború hajnalán elbúcsúzzunk mindkettejüktől.

Fanyar, enyhén archaizáló szöveg ez, amit meghatároz egy mélységes szkepszis a válozásokkal szemben*, valamit a szereplők hithez való viszonya**. Érződik rajta, hogy sokat akar nyújtani az olvasónak: egyfajta szintézist az elmúló idő és az elmúló ember kapcsolatáról. Cary mesterien teremt meg bizonyos figurákat és távolságtartó, mégis élő képet rajzol az angol vidékről – ugyanakkor a könyv gerincét az elbeszélő belső monológjai alkotják. És hát (valljuk meg) ez a szereplő túl sokat moralizál. Ezzel pedig elsősorban az a baj, hogy amíg ezek az eszmefuttatások a maguk idejében talán pontosan megragadták a korszak bizonyos problémáit, most túlsúlyuk miatt valahogy légüres térbe kerül a regény. Másfelől a posztmodern írói trükkök finom alkalmazása (például az idősíkok egybefonása) az epikus elbeszélői technikával vegyítve egykor bizonyára figyelemreméltó aktus volt, most viszont már nem sok újat nyújt az olvasónak. Ettől függetlenül állítom, hogy Cary nagy tehetségű és fontos író. Kicsit talán berozsdásodtak az izületei.

* Ugyanakkor ezt a szkepszist mértékkel szabad az írói véleménnyel azonosítani, annál is inkább, mert A zarándok egy trilógia második része, amiben minden egyes rész más és más aspektusból vizsgálja az öregedés és a világtól való elbúcsúzás folyamatát. Magam az első részt (Magam se hittem) valamikor az őskorban olvastam, ott egy idős, naiv, egykor könnyűvérű hölgyet beszéltetett Cary, így értelemszerűen a végkicsengés is más volt. Mondjuk arra a kötetre már csak (nagyon) nagy vonalakban emlékszem, úgyhogy feledhetetlen könyv… az speciel nem lehetett.
** Nem véletlenül használom a „hit” fogalmat. Nagyon sokáig nem értettem, hogy mi az az enyhén nyugtalanító érzés, ami elfog, ahányszor a szereplők szóba hozzák a vallást e könyv lapjain – aztán rájöttem: talán még sosem hallottam ennyit beszélni irodalmi figurákat a hitről úgy, hogy ilyen kevésszer beszéltek volna közben Istenről. Nem tudom, ennek az okai az anglikán egyház sajátosságára vezethetőek-e vissza, mindenesetre azt hiszem, sokat elmond a szereplők gondolkodásmódjáról. ( )

A wonderful book, and I can't do it justice after only one reading. My notes here are only my first thoughts, so be generous.

Tom Wilcher, the employer of housekeeper Sara Monday from the first book in this trilogy, Herself Surprised, recounts his life from near its end. As he sees it, his life has had 3 great waves: the first was during the tumultuous years from his birth somewhere in (I'm guessing) the 1870s to the First World War, which saw massive social unrest in Great Britain that brought his brother and him into progressive politics; the second was his middle-aged years when he returned from the army and settled into practicing law and looking after the family estate (purchased, not inherited, by his father); and the final wave sees him preparing for his death, marshalling the passing-on of the estate to his niece and nephew during the troubled years leading up to WWII.

This might sound a little prosaic, but Tom is full of contradictions and wonderful observations, and all of the characters he comments on are a delight. My favourites are his brother Bill and Bill's wife Amy. Bill is a professional soldier, who decides he needs to marry in the two weeks he is home on leave. A practical soul, he judges that none of the local belles will accept and marry him that quickly, so he seeks out Amy, a shy, homely 17 year old orphan. They proceed to squabble amicably through decades of marriage. Tom describes them with such affection that I really looked forward to any mention of them.

Tom himself is, in turns, religious, lecherous, insightful, blind and honest as far as his own limited understanding of his motivations allows, but above all, he is a pilgrim. The idea of being a pilgrim, referenced in the title of the novel and taken from a line in a hymn attributed to Bunyan, is alluded to several times in the novel with variations. I'm sure I didn't catch all of them, but from what I can piece together, Tom sees himself as a pilgrim seeking Christian faith and grace, but at the end of his life, he also comes to understand his country as a pilgrim that is constantly seeking a way to be heaven on earth and is never satisfied with its current condition.

The 3 waves of Tom's life are not told in a single chronological order; rather the 3 waves are threaded together, one paralleling or offering a contrast to another.

Wonderful book, and should be far better known than it is. ( )

Sara Monday ("Herself Surprised") had been housekeeper for Thomas Wilcher, the main character in this novel. Here he is with his family who have a different idea of how he should live. ( )