Vannak jó könyvek (meg közepesek, meg rosszak), vannak érdekesek, jól megírtak, kísérletezőek, eredetiek, intellektuális kihívásokat tartogatók, líraiak, stb. És van Auster. Annyival magasabb szinten műveli az írást, mintha nem is ugyanazok a szavak állnának rendelkezésére, mint a többieknek. (Vagy mint nekem, tessék, én meg ezt művelem velük, szegények.)

Idén hét év után jelent meg új regénye, a 4 3 2 1, zseniális volt. E/3-ban, négy lehetséges életet varázsolt egyetlen főszereplőjének. Örülök, hogy azt olvastam előbb, mert így csak sejthettem, mennyi az önéletrajzi elem, de érezhető volt, hogy bőven akad. Itt pedig nyugodtan rácsodálkozhattam az onnan ismerős eseményekre, és arra a leckére is, amit ott már átadott („Egy pillanat alatt megváltozhat minden. Ezt annyira megtanulja az olvasó, hogy előfordult, hogy egy szereplő felállt a székről, és lélegzetvisszafojtva vártam, mi fog történni. (Semmi. Ez is benne van a pakliban.)” vö. "the bolt of lightning that had killed your friend when you were fourteen had taught you that the world was capricious and unstable, that the future can be stolen from us at any moment, that the sky is full of lightning bolts that can crash down and kill the young as well as the old, and always, always, the lightning strikes when we are least expecting it.").

Ezúttal leültet, és E/2-ben mesél. Magának, de mégis nekem. Az olvasónak, persze, akár millióknak, de annyira személyes élmény, mintha ott ülne velem egy csendes, barátságos szobában, és csak mesélne. Végig nyugodt hangon, a legmegrázóbb, hirtelen csattanó részeknél is. Hiszen ez neki már nem váratlan pofon, ő most csak elmondja neked. Nekem.

Az utolsó oldalakra muszáj voltam ismét rákészülni, nem akartam, hogy vége legyen. Először utazós könyv volt, de nem való tömegközlekedésre. Úgy ír, hogy az ember (én, naná) önkéntelenül is reagál. Amikor megsérült, azt vettem észre, hogy grimaszolok, és mindjárt leesem a székről, annyira próbálom elkerülni az ütközést. Jóval később a könnyeimet nyeltem ezerrel a metrón, alig bírtam összeszedni magam, hogy menjek tovább. Akkor láttam be, hogy ezt nem lehet emberek közt olvasni. Olyan pontosan ad át minden testi és lelki fájdalmat, hogy az olvasó (igen, én) kénytelen vele szenvedni. Mindezt az elsősorban fiatal költőknél tetten érhető „nagyon pontosan el akarom mondani, hogy nekem milyen, hogy teljesen ugyanazt érezd” erőlködése nélkül. Persze a jót is elmondja, az izgalmasat, a szívmelengetőt. Fejezetekre tagolás nélkül, csak bekezdések vannak, a testi érzetek, később lakcímek, még később témák köré csoportosítva, az utolsó oldalon finoman visszakanyarodva az elsőhöz, számot vet egy élettel. Az első mondatban megszólít, és onnan csak figyelsz, ahogy ez a végtelenül intelligens ember mesél. Magának. Neked. Nekem. Gyönyörű.

Az első mondatot még itt hagyom nektek, a többit is érdemes, olvassátok: "You think it will never happen to you, that it cannot happen to you, that you are the only person in the world to whom none of these things will ever happen, and then, one by one, they all begin to happen to you, in the same way they happen to everyone else."

(Személyes széljegyzet: eredetileg ezt a könyvet akartam vinni a novemberi molyklubra, halál témában, mert a fülszöveg ilyesmit is ígér, és szerettem volna a kedvenc írómat ajánlani. Végül nem olvastam el időben, és csak sokára jutunk el a sok különböző halálig. Akkor viszont agyonüt vele (lásd: metrón nem olvassuk). Maga a könyv, mármint az én példányom is különleges. Barcelonában vettem, a La Ramblán, mert mit csinál ott az ember, hát bemegy a könyvesboltba. Az első olyan születésnapom volt, amikor már nem volt anyukám. Előző évben halt meg, akkor, amikor ez a könyv megjelent. Auster édesanyja tíz évvel korábban. Nekem öt év kellett, hogy eljussak odáig, hogy el is olvasom, de valamiért most volt itt az ideje.) ( )

I haven't read anything of Auster's previously, but this is a well-written memoir, though the second person narrative takes a little getting used to. The book progresses chronologically, with one section listing and describing Auster's many different homes, and the events which marked each stay. I really liked that section, and am thinking of attempting to copy it for a writing exercise. ( )

Paul Auster zieht die Bilanz seines intensiven Lebens. Er lässt Liebesbeziehungen Revue passieren: viele zunächst, und dann – dreißig Jahre lang – die eine, große Liebe! Er sinniert über die Kinder, ihr Aufwachsen, ihre Selbstständigkeit. Und spricht über seinen Körper, über die Begegnungen mit dem Tod, über Krankheiten und Süchte – all die Versuchungen, sich dem Verfall, dem Alltag zu entziehen.
Man kommt dem großen Autor, aber vor allem dem Menschen Paul Auster sehr nahe.

I won this book through the first-reads program.

"Impressive" is the word that came immediately into my mind when I first finished this book. [b:Winter Journal|13330466|Winter Journal|Paul Auster|http://photo.goodreads.com/books/1333579287s/13330466.jpg|18318883] is just what the title says it is - a rather poetic memoir about the author (author: Paul Auster) as he enters the sixty fourth year of his life.

The scope of the memoir is large, and its writing is largely poetic in nature. He follows no particular chronology, but rather writes in a stream-of-conscious. One incident recalls another, and slowly the pieces fall into place. By the end of the book you are left with a deeper understanding of the author, or maybe more accurately, a deeper understanding of how [a:Paul Auster|296961|Paul Auster|http://photo.goodreads.com/authors/1287451428p2/296961.jpg] has in a large way failed to understand himself, in spite of his rather thorough understanding of the people around him.

[b:Winter Journal|13330466|Winter Journal|Paul Auster|http://photo.goodreads.com/books/1333579287s/13330466.jpg|18318883] is based primarily on the physical memory. One scar tells one story, while the bitter cold of winter might recall another. [a:Paul Auster|296961|Paul Auster|http://photo.goodreads.com/authors/1287451428p2/296961.jpg] seems to have grasped what Roger Waters meant when he penned the lyric "All you touch and all you see is all your life will ever be" and taken it to heart.

[b:Winter Journal|13330466|Winter Journal|Paul Auster|http://photo.goodreads.com/books/1333579287s/13330466.jpg|18318883] is an impressive book, a beautifully written one, and the type of memoir that I generally enjoy reading. I'm torn between giving it three stars or four, but in the end, wound up with three simply because in spite of how much I did genuninely enjoy the book it never quite stirred up in me the affection for the narrator and the events of his life that I wanted it to. I still felt detached by the end, which might even be the point of the book itself. We never get as close as we want to. ( )

Great audio book, read by the author. An interesting memoir, told in the 2nd person. Don't let this put you off. It its easy to adjust to and has the added benefit of pointing out many of the similarities all our lives share. ( )