Izgatottan vártam ezt a kötetet. Tudtam, hogy bitang sokat fogok idézni belőle, mert: „Szeretek idézni.” Ugyanakkor azt is éreztem, hogy ez a kötet valahol addig jó, amíg nem jelenik meg – mert óhatatlanul lesz részem csalódásban is, a kérdés csak az, hogy a „kicsit csalódás – nagyot csalódás” skálán ez a csalódásfok hol fog majd megállapodni végül. Nos, összességében közelebb a „kicsit”-hez.

Az teljesen nyilvánvaló, hogy Bödőcsnek az áll jól, amikor olyan szerzőket dolgoz meg, akik gazdag szókészlettel bírnak, jelzőt és határozót és miegymást halmoznak halomba, valamint színes képi világot teremtenek. Ezzel szemben az olyan (jobb szó híján) korai minimalistákkal, mint Hemingway vagy Orwell, nem nagyon tud mit kezdeni – ilyenkor a keretsztori sem elég ahhoz, hogy elvigye a szöveget a hátán. Ezeket talán jobb lett vón’ kihagyni. (Továbbá: nagyon csábító lehet egy parodistának Rejtőt bevenni a kötetbe, már csak azért is, mert Hazai Attilával vagy Prousttal szemben őt legalább valóban olvasta mindenki. De hát tanuljuk meg végre, hogy ez nem megy. Továbbra is kutatja a tudomány, hogy miért nem, de nem.) Amúgy a kerettörténetek helyenként jól feküsznek – Kertész Imre a fociakadémián, vagy Bodor Ádám a Star Wars univerzumában engem meggyőzött. Az Esterházy- vagy a Hrabal-álnovellát akár a vonatkozó szerzők kötetében is el lehetne rejteni, nem biztos, hogy lefelé lógnának ki onnan. Ez azért nagy dolog ám, feleim. (Apropó Hrabal. Rohadtul feltűnő, Bödőcs stílusa alapjáraton mennyire hrabali – innen már csak egy lépés a kérdés, hogy vajon Hrabal tudott volna-é Bödőcsöt parodizálni. Szerencsére Rejtőt nem próbált.

Összegezzük. Reálisan véve tudom, négy csillagot kéne adnom. Mondjuk. De hát valljuk meg: ha az Így írtok ti-t lapozom, hát az se egységes. Marhára nem az. Az ilyen köteteket amúgy is csak azért olvassa végig az ember, hogy utána tudja, melyik lesz az az ’x’ darab (1 ( )