György Dragomán

György Dragomán's The Bone Fire takes place in an unnamed Eastern European nation along two timelines: World War II and the fall of the Iron Curtain. This story is bleak, as one might expect given its settings. In the more recent timeline, a girl is removed from an orphanage by a grandmother she's never met, due to a rift between the girl's mother and her grandmother. Now that her parents have died in an auto accident, this is the only hope she has of family, but her grandmother is a curt, show more unsettling woman—and perhaps a witch, of the "unnerving wise woman who can influence the flow of events" type. The girl's dead grandfather visits the home she shares with her grandmother, and he is an oddly comforting character. The World War II part of the narrative focuses on the Grandmother's childhood attempt to hide her best friend and two of that friend's relatives, all Jewish, when the deportations begin.

Regardless of timeline, this isn't a comfortable world to live in. The grandparents were accused of collaborating with the secret police during the dictatorship, the grandmother is distrusted because of both her powers and her combative demeanor. The girl herself speaks little and fears much for many reasons: the loss of her parents and the tensions in their relationship before they died, the unfamiliarity of her new home, her inability to fit in with her peers, and her grandmother's strictness and—perhaps?—powers.

Trust is in short supply in this novel. The town the girl is taken to by her grandmother was the site of an authoritarian massacre shortly before the end of the dictatorship. The archives of the secret police were purged, so no one can determine the roles their friends and neighbors may have played during the years of oppression.

I began reading this novel in March, then put it aside about two-thirds of the way through, feeling overwhelmed by its bleak perspective and slow action. Others' reviews had me convinced, however, that it was a book I should complete, so I picked it up again yesterday and read through the last third, telling myself I could skim if necessary. There was no need for skimming—in the last third of the novel the pace picks ups and conflicts come to a head. We see the way violence can engender violence, the way those united in fighting oppression can turn on one another after the immediate goal of that fight is reached. It's a book that leaves the reader sitting motionless, reflecting on what it means to be human and how easily our best intentions can transform into something nightmarish.

If you're someone who enjoys light reading, romance, a happy ending, this is most definitely not the book for you. If you enjoy pondering the interplay of past and present and the ways some of our worst historical moments have shaped us, this is a book you'll treasure.

I received a free electronic review copy of this title from the publisher; the opinions are my own. show less

Jobb, sokkal jobb könyv ez, mint a Fehér király. Dragomán nyelve rengeteget tisztult, érezni vélem ezen a regényen, hogy többet húztak ki belőle, mint amennyi végül is megmaradt – ez pedig szerintem a legtöbb nagy művészi alkotás ismérve.

A Máglya cselekménye két fő szálon bonyolódik. Egyrészt itt van a mágikus vonal: Emma, a 13 éves intézetis lány nagymamájához kerül, aki (ez elég hamar szemet szúr a legfelületesebb olvasónak is) meglehetősen show more boszorkánygyanús – igaz, varázslati palettájának túlnyomó részét az úgynevezett háztartási mágia adja, úgymint: hogyan főzzünk még finomabb diólikőrt meg szilvalekvárt*. Ez a szál a beavatás-regények klasszikus sémáját követi: a fiatal tanonc hányattatásai, miközben egyre többet ért meg a mester titkaiból. A másik vonal a történelmi rész. Dragomán könyve egy meg nem nevezett, de Erdéllyel azonosítható környezetben játszódik, kevés idővel a diktatúra bukása után, az ilyen-olyan demokráciába való átmenet rögös útján. Ebben a közegben a szereplők piszkos kis titkai hangsúlyosak: mit tettek, mit nem tettek a megelőző rendszerekben, és mennyire hajlandóak hurcolni ezeket a terheket. A két elemet a kiválóan megválasztott cím köti össze: a máglya képe egyrészt a boszorkánylét bizonyos kockázataira hívja fel a figyelmet, ugyanakkor utal arra a tűzre is, amit az első fejezetek egyikében az árvaház lakói gyújtanak a diktátor-tábornok rekvizítumaiból, amint annak bukásáról értesülnek. A történet legmélyebb, legelgondolkodtatóbb szintjét ez az elem adja: az új világ félelemből, dühből és számításból megsemmisít mindent, ami a múlttal köti össze, ám mégis, ebben a megsemmisített múltban történt vétkek alapján akar erkölcsileg megítélni másokat – spiclinek, szekusnak bélyegezve azt, akit el akar intézni. Ennek érdekében teremti újra a múltat – a saját szája íze szerint.

Bár végig éreztem, hogy nagy regényt olvasok, mégis, Dragomán talán túl nagy kockázatot vállalt akkor, amikor a regény letisztult, szikár kifejezésmódját egy kamaszlány én-elbeszélő szájába adja. A vele való azonosulás számomra olyan akadályt jelentett, amit nem volt könnyű megugrani… Őszintén szólva amikor az első ötven oldal után letettem picit, nem voltam benne biztos, hogy igazán ki akarom nyitni újra. Aztán persze megtettem, és jól tettem. Érdemes volt vele iszapbirkózni tovább.

* Bár akadnak keményebb skilljei is (gólemet is tud!), azért Voldemorttal az ő helyében nem kekeckednék. show less

„Fő a bizalom, úgyhogy nem mondom, hogy nem fog fájni.”

Dragomán György fogja a szépirodalom szomorú szürke szamarát, átviszi a szomszédba, és megfedezteti a zsáner csődörével. Az eredmény pár öszvér: csinos kis fattyacskák. A szerzőt alighanem a fantasztikus irodalom és a szépirodalom fúziója érdekli, és hát mit mondjak, nagy élvezet ám ilyen szépirodalmi értelemben hovatovább tökéletesen megmunkált sci-fi szkeccseket olvasni. Különösen az show more árulkodik elképesztő írói kvalitásokról, hogy amelyik ötlet négy oldalra van hitelesítve, az Dragománnál valóban négy oldal, nem több – és ez a kortárs irodalom egynémely alkotóinak csodás szószaporításait figyelembe véve, nem semmi ám. Ráadásul ebben a négy oldalban benne van minden, ami szükséges a működő sci-fi novellához: egy sajátos jövő leképezése, egy ezzel párhuzamosan kibomló cselekmény és végezetül a csattanó, takarékosan, finoman, egyik se lóg ki a szöveg szövetéből. Profiság. Na. Lehet lengetni a kalapot. Vagy amit szokás ilyenkor.

(A kötet második felében már kevesebb a sci-fi, és jobbára átveszik a szerepet a "hagyományosabb” nyomasztások. Itt is általában véve kiválóan kialakított írásokat találunk, kellemesen kísérteties groteszkeket, fájdalmas szövegeket, amelyek benne maradnak az emberben, mint lyukas fogban a húscafat, amit kipiszkálni képtelenség. Ugyanakkor ezek már kevésbé voltak érdekesek számomra – talán mert már láttunk már ilyeneket. Dragomántól vagy mástól.) show less

Fábián a maga megemésztetlen múltjával felszáll a vonatra, és leszáll egy Tarr Béla filmben. Dragomán György első regénye igazi első regény, valódi garázsirodalom: kicsit kócos, kicsit pozőr, és egyértelműen kitapinthatóak a szövegben bizonyos nagy elődök hatásai (a Sinistra körzet-re és Az ellenállás melankóliájá-ra egyértelműen ráismerni véltem). De ez mind megbocsátható, mert az az aprólékos gonddal kidolgozott atmoszféra, amit az író show more megsüvegelendő következetességgel dolgoz bele a szövegbe, viszi a hátán az egész miskulanciát. A pusztítás könyve tulajdonképpen krimi noir a havasokból, egy metafizikai bűnregény a szokásos megtört lelkű, de nem reménytelen idegennel, és egy lenyűgöző főgonosszal – a kormányzóval, aki maga a pusztítás géniusza, a kegyetlen, rombolva teremtő Isten allegóriája. Vannak még benne nők, sötét, köd, hideg és temetetlen múlt – minden, ami kell.

Hibája leginkább az, hogy bár Dragomán nagyon elkapja a hangulatot, de úgy érzem, egy idő után nem tud mit kezdeni vele, nem tudja, hogyan tovább. Gondolom, megvan a fejében, mivel szándékszik lezárni ezt a pokoli kirándulást, csak épp addig még van pár oldal. Ez a törököt fogtam, de nem ereszt tipikus esete: annyira szeretné életben tartani a szöveg alaphangját, hogy újra és újra szükségét érzi az atmoszféra megerősítésének, szereplői ismételten elmondják, amit már elmondtak egyszer-kétszer, csak más szavakkal: sejtetik a titkot, a borzalmat, csak hát a túl sokszor sejtetett titok már rögtön nem tűnik olyan titokzatosnak, és a borzalom sem annyira borzalmas. Lehet, az írónak ennyi hangulatfestő jelenet volt a tarsolyában, és nem volt szíve kihagyni egyiket sem… pedig ezt a leckét talán érdemes lett volna Bodor Ádámtól eltanulni: hogy egy erős beállítás nagyobb hatást kelt, mint három kevésbé erős. De nem nagy gond ez sem. Erre a könyvre ettől függetlenül úgy fogok emlékezni, mint figyelemre méltó bemutatkozásra egy markáns tollú prózaírótól, aki jó úton halad a világhír felé. Én drukkolok neki. show less