André Malraux (1901–1976)

The novel is the story of the 1927 Shanghai massacre as experienced by several fictional characters representing various points of view including Chinese and Russian Communists, terrorists, Western businessmen and dilettantes, and members of the factions of the Kuomintang. In addition to the multiway political strife, there is personal animosity, philosophical existential angst and betrayal. Malraux was an interesting character himself, perhaps somewhat of a self-invented con man (http://www.nytimes.com/2005/04/10/books/review/malraux-one-mans-fate.html), but I don't think any less of the novel for that - after all, he did write it.
Ultimately, I found the story moving (Nabokov apparently ridiculed it as melodramatic), but the text was sometimes awkward and difficult to read. It won the Prix Goncourt in 1933 and I suspect that the problem is with the translation. There is another English translation by Alastair MacDonald; it is out of print, but I recommend looking for it.
----------
Randomly chosen examples of these not infrequent difficulties are:
"If you don't have confidence in the International, mustn't belong to the Party." [Is there a word missing here?]

" 'Yes, Gisors, Kyoshi.(1)'
1. Kyo is an abbreviation." [Is abbreviation the correct English word to mean nickname?]
---------
And...a favorite quote that might be useful in the future:
"When you're through prostituting yourselves to the State, you take your cowardice for wisdom, and believe that to be a Venus de Milo all you need is to be armless..."

… (more)

Nel 1925, dopo un paio di esperienze in Asia e prima della sua "trilogia asiatica", Malraux pubblica questo dialogo immaginario fra un francese e un cinese, strumento per esprimere le sue idee sulle "tentazioni" (e sulle malattie dell'occidente). Come rimarcano le note editoriali, questi pensieri degli anni '20 prefigurano la sensibilità del pensiero francese a (breve) venire, anticipando molte riflessioni sul senso del controllo del proprio destino, sul rapporto fra cultura e tecnica, sulla spettacolarizzazione della vita, nonché sui semi in nuce della mutazione - o forse della decadenza - della cultura cinese stessa. Da leggere.… (more)

Mindenkinek van Képzeletbeli Múzeuma. Ott hordozza a fejében. Benne képviseli magát az összes műalkotás, amit valaha látott, ami megragadt benne, egymás mellett a sok szobor és festmény, szépen elrendezve, esetleg egymás hegyén-hátán, zsúfoltan vagy nagy üres tereket hagyva, a'la Marie Kondo. A Képzeletbeli Múzeum eszméje végigkíséri magát a művészetet a kezdetektől fogva, de folyamatosan bővül, különösen a fényképezés és a különböző médiumok térnyerésével - elképzelhető tehát, hogy ma egy pusztamonostori kisboltos vagy csirketenyésztő fejében több műalkotás van elhelyezve (még ha egyiket-másikat rosszul is címkézték fel), mint amennyi anno Raffaelo fejében volt. Ez a Képzeletbeli Múzeum ennek a különös, riportkönyv és művészettörténeti fejtegetés jellemzőit ötvöző kötetnek a központi eleme, közelebbről két személy múzeuma: Malraux-é és Picassóé.

Picassót, azt hiszem, nem kell bemutatni. Még az is alkot valamilyen véleményt róla, aki egy Mondrian képet összetéveszt egy Volvo hűtőrácsával, Matisse-t pedig keveri Festéktüsszentő Hapci Benővel. Hogy miért ilyen közismert Picasso? Ha parasztos választ akarnék adni, az úgy hangozna, hogy "Mer' hülyeségeket festett. Szemet a fül helyére, a fület meg a térdre. Há' ilyent én is tudok, osztán mégis ű lett milijomos." Persze (maximálisan tiszteletben tartva ezt a megközelítést) elképzelhető, hogy ennél komplexebb jelenséggel állunk szemben. Azzal, hogy Picasso a fejében lévő Képzeletbeli Múzeumot úgy használta fel, mint előtte senki más. Míg elődei és kortársai stílust kovácsoltak maguknak, a spanyol megvetette a stílust. Az alkotás nála hatalmas ugrások sorozata, és sosem tudta, hogy ahová ugrik, ott éppen mi van, van-e ott egyáltalán bármiféle talaj, vagy csak a puszta űr. Nem elmélyítette, amit addig elsajátított, hanem igyekezett elfelejteni, szembeszállni vele, folyamatosan konfrontálódott saját addigi sikereivel is. "Nem utánozni kell, amit az élet csinál, hanem úgy kell dolgozni, ahogy ő dolgozik. Mert így az élet ellenében dolgozunk." - mondta. Ezért tűnik úgy, hogy művészete (Picasso amúgy rühellte a "művészet" szót) folyamatos és megdöbbentő metamorfózisok sorozata, amit ha nem is értettek, de mindig érdeklődést váltott ki.

Malraux-t viszont egy picit be kell mutatni. Bár a maga idejében itthon is népszerű regényeket írt, de Franciaországban ennél ismertebb volt mint kultuszminiszter és kultúraszervező, illetve veretes művészeti tanulmányok írója. No most ha Picasso az ösztönember, aki saját múzeuma talajáról újra és újra az ismeretlenbe veti magát, Malraux a teoretikus, aki nagyjából ugyanebből a Képzeletbeli Múzeumból táplálkozik, de ő inkább rendszerezné, összevetné, katalogizálná azt - magyarán igyekszik megérteni az egész miskulanciát. Találkozásuk e könyv lapjain ezért kicsit valamiféle tiszteletteljes párviadalra vagy még inkább fogócskára emlékeztet: Picasso alkot, Malraux meg rohan utána, és próbálja értelmezni. Világos, a teoretikus hátránya behozhatatlan: egy olyan kérdésre keresi a választ, amit lehet, fel sem tettek, olyasvalamit akar megfejteni, ami (legalábbis a művész szerint) nem csak megfejthetetlen, de valójában teljesen érdektelen is. Aztán a Halál (mert "a Halál mindig győz", ahogy Sztálin mondta volt) magával viszi a művészt, a teoretikus pedig magára marad az Életművel. Azt csinál vele, amit akar. A fene tudja, ez megkönnyíti-e a dolgát.… (more)