Ignác Romsics

Ezt a könyvet részben úgy olvastam, mint Gyáni Gábor kollektív emlékezetről írott művéhez* írt kézikönyvet. Ebben a (végtelenül szubjektív!**) párosításban Gyáni a teoretikus, Romsics pedig bőséges adalékot szolgáltat az elmélet mellé. (Amivel persze eszemben sincs azt állítani, hogy e könyv önérték híján van – dehogy! Épp ellenkezőleg: önmagában, akár laikusként olvasva is remek összefoglaló a magyar történelem sarokpontjairól.) Romsics a maga szokásos higgadt szakmaiságával áttekinti azokat a fontos történelmi eseményeket és személyeket, amik és akik megosztják/megosztották a magyar történészszakmát***. Az olvasó elé tárja, hogyan változtak az azóta eltelt időszakban a szakmai megközelítések az adott kérdésről, valamint a nagy történészi egymásnak ugrásokat. Mindezt felettébb tárgyilagosan teszi, lehetőség szerint tartózkodva a kommentároktól – ez alól csak olyan veretes marhaságok esetében tesz kivételt, mint amilyen például a csíksomlyói búcsún a fekete bocskais Szíriusz-lakókkal turul nyelven kommunikáló Bartha Gizella hipotézise. (No persze a rendszerváltás után kissé eltájolódott Nemeskürty és Raffay Trianon-interpretációival, és a marxista főtörténész, Andics Erzsébet történelmietlen, egysíkú értelmezéseivel is finoman, de egyértelműen szembehelyezkedik.)

Összességében Romsics munkája jól értelmezhető, világos áttekintés, olyasféle könyv, ami nemcsak azért mutat jól minden történelemkedvelő polcán, mert kék és vastag – hanem mert időről időre újra fellapozható, ha az ember fel akarja frissíteni megkopott tudását. Vagy egyszerűen csak muníciót akar belőle meríteni egy parázs facebook-vitához.

* https://www.goodreads.com/review/show/2980398400?book_show_action=false&from...
** Már csak azért is szubjektív, mert Gyáni könyve egy szélesebb közösség kollektív emlékezetét vizsgálja, viszont Romsics csak egy szűk kör (a történészek, egyes esetekben pedig művészek) véleményét rögzíti, akik ugyan alakították a közösség tudatát, de nem azonosíthatóak vele.
*** Le is írom ezeket, hogy hosszabbnak tűnjön az értékelés: a magyarok eredete, Szent István, Dózsa György, Mohács, Bethlen Gábor, Martinovics Ignác, kiegyezés, Trianon és Horthy.… (more)

Romsics tanulmánykötete tulajdonképpen a kelet-közép-európai régióval kapcsolatos nagyhatalmi szándékok gyűjteménye. Mint ilyen, természetesen központi helyet foglal el benne Trianon kérdése, de a szerzőt nem is az addig vezető út érdekli igazán, sokkal több időt szentel azoknak a terveknek és gondolatoknak, amelyek a két világháború közötti időszakban foglalkoztatták a feleket. Merthogy azt a szövetségesek is látták, hogy a rendezést finoman szólva sem táncolja körül az igazságosság tündéri madárdala, ráadásul azt a praktikusnak tűnő célt sem sikerült abszolválniuk, hogy ezekkel az új államokkal gátat vessenek a német terjeszkedésnek. Volt bennük tehát szándék (elsősorban az angolszászokban) az egész határrendszer átszabására, sokkal inkább követve a nyelvhatárokat. Szóval van ebben a kötetben számtalan elképzelés mindenféle új Kelet-Közép-Európáról, a különböző föderatív államszövetségektől kezdve az etnikai, gazdasági vagy egyéb alapokon megállapított módosított határvonalakig. Némelyik egészen szimpatikusnak tűnik, de tekintve, hogy nem lett belőlük semmi, mégis: olyanok csak, akár a libbenő füst. Minek olvassunk el egy kötetet, ami – mondhatnók – libbenő füsttel van tele?

Nos, elsősorban azért, mert nagyon jól kirajzolódnak belőlük a nagyhatalmi érdekek, no és az is szépen leképezhető, hogyan működik az erősek diplomáciája, és hol van a helye ebben az egyenletben a kicsiknek. Két aspektus különösen megragadta a figyelmem.

1.) Az első az érintettség kérdése. A térség valamennyi államának a határkövek helye elsődleges prioritás volt. Naná, hisz ők voltak az érintettek. A nagyhatalmak számára viszont ez sokadlagos kérdés volt, olyasvalami, amit bármilyen geopolitikai cél hajlamos volt felülírni. Nekik a revízió meglebegtetése, vagy épp a revízió lehetetlenségének hangoztatása csak egy nagyon is olcsó eszköz volt, amivel igen könnyen lehetett támogatókat szerezni, illetve presszionálni a problémás országokat. Már maga is Trianon ezt a motívumot követte: a győztes hatalmak kitalálták, hogy a velük szimpatizáló nemzetállamok Balti-tengertől a Balkánig terjedő sávja korridort képez majd, amivel mind a németek, mind az oroszok kordában tarthatók lesznek. Jutalmazták tehát azokat, akiknek ebben a tervben helyet találtak, azok rovására, akiknek nem. Ennek a tévhitnek pedig alárendelték a szép wilsoni elveket is az önrendelkezésről. Mert akkor ez volt a prioritás.
2.) A második pedig az erő és a közelség vastörvénye. Az ugyanis, hogy egy állam milyen erőt tudott kifejteni a térségben, szinte matematikai pontossággal előrevetítette az eseményeket, attól függetlenül, hogy maguk a kisállamok milyen szándékokkal kezdtek bele a játszmába. Az angolszászok például (különösen az amerikaiak) alapvetően hajlottak arra, hogy a második világháborút a Trianoninál kedvezőbb határokkal zárjuk. Erejük is volt hozzá – csak éppen nem itt*. Az olaszok ezzel szemben közel voltak, nem csoda, ha a két világháború között sokáig ők voltak a magyar revizionista elképzelések támaszai. Nem jóindulatból persze, egyszerűen nekik a jugoszlávokkal szemben voltak területi követeléseik, tehát észszerű döntésnek tűnt velük szemben a magyarok kedvében járni. Csak hát ők meg nem voltak elég erősek, hogy tartósan nyomást gyakoroljanak bárkire. Bezzeg a németek! Ők kellően erősek is voltak, és közel is voltak hozzánk. Számukra az egész Mitteleuropa-régió (benne hazánkkal) nagyon is fontos jelentőséggel bírt: az volt a terv, hogy gigantikus piacként szolgálnak majd a német ipar számára, és cserébe nyomott áron agrárterményekkel és nyersanyagokkal látják el őket. A németeknek ezért érdekükben állt, hogy a területen igazán fejlett ipar ne alakulhasson ki, mert így olyan szerződéseket köthettek az államokkal, amelyekkel megágyazhattak azok piaci függőségének. Ez a folyamat már az 1920-as években elkezdődött, és Hitler hatalomra jutása után** ki is teljesedett: olyan államok láncolatát hozta létre, amelyek Németország jóindulata nélkül a gazdasági összeomlás szélére kerültek volna. Ez nagyjából pont ellentétes volt azzal, amit az antant el akart érni a térséggel kapcsolatban: nem a németek ellensúlyát teremtették meg, hanem csupa potenciális vazallust, akiket Hitler úgy rángatott a gazdasági függés pórázán, ahogy neki tetszett. (A szovjet-oroszokat se hagyjuk ki, nyilván. Bár Romsics nem szentel nekik külön fejezetet - elsősorban az orosz levéltárak kutathatatlanságára hivatkozva -, de nyilván a második világháború lezárásakor az ő elképzeléseik nyomtak legtöbbet a latban. Hisz ők voltak itt a hadseregükkel. Ha ők úgy akarták volna, rögtön Drezdát is Magyarországhoz csatolhatták volna. De nem akarták úgy.)

Összességében a szokott Romsics-anyag: megadatolt, szakszerű, aprólékos, tárgyilagos. Különös értékének tartom, hogy a kívülállók, a nagyhatalmak szemszögén keresztül mutatja be a trianoni békét illetve annak utóéletét, ezzel pedig üdvös módon több lábon álló tudáshoz segít minket hozzá. Persze bizonyára akad, akik továbbra is egy lábon szökdécselve akarnak Trianonról véleményt formálni, na bumm, ők ne olvassanak Romsicsot, nekik ott van Raffay.

* Megjegyzés: Isztria esetében viszont az amerikaiak hajlandóak voltak hadihajókat mozgósítani, amikor a II. világháború után a jugoszlávok jogtalan követeléseket támasztottak az olaszokkal szemben. Ez jelzi, hogy az USA akár a vesztest is hajlandó volt támogatni a győztessel szemben, ha úgy érezte, utóbbi az agresszor. Csak erre ugye Isztriában lehetősége volt, ám Budapestig feltolni a hadiflottáját, nos, azt inkább nem kockáztatta meg. Ott nem aránylott volna a kockázat a várható haszonhoz.
** Az, hogy egy adott államon belül rezsimváltás történt, szinte semennyire sem befolyásolta a külpolitika alapvető irányát. Az olaszoknak Mussolini előtt vagy után, a németeknek Hitler előtt vagy után ugyanazok voltak a diplomáciai motivációi a térségben, csak eszközeik, illetve az eszközhasználat intenzitása változott drasztikusan.… (more)

Alapos tanulmány az 1947-es párizsi békeszerződésről, elsősorban adatfétissel rendelkezőknek. (Én nem vagyok az. Ezért a négy csillag.) Amúgy szegény párizsi békeszerződés, szinte sajnálom, úgy el van bújva Trianon mögött, alig látszik ki – meggyőződésem, még a szélsőjobboldaliak jelentős része sem tudná megmondani azt sem, hol írták alá. A lap alján. Mindegy. Alapvetően úgy tekintünk rá, mint ami simán megerősítette az első világháborút lezáró szerződéseket*, holott a kortársak szemében inkább alkalom volt arra, hogy Trianon valós igazságtalanságait orvosoljuk általa: egy, az etnikai-nyelvi viszonyokat jobban tükröző határvonalat húzzunk meg. Hisz – ez a legtöbb magyar számára nyilvánvalónak tűnt – a második világháború cáfolhatatlan bizonyítéka volt annak, hogy az országcsonkítás nem megoldotta a problémákat, hanem csak elmérgesítette őket, és mi tagadás, a nagyhatalmak részéről is voltak arra utaló jelek, hogy ezt ők is így gondolják. Igen ám, de – igazságosság és elvi egyetértés ide vagy oda – olyan elég ritkán fordult elő a világtörténelemben, hogy egy győztes nagyhatalomtól vegyenek el területet, és a vesztesnek adják. Így hát Jugoszlávia és Csehszlovákia** (és pláne a Szovjetunió!) vonatkozásában már eleve elég elképzelhetetlennek tűnt bármiben reménykedni. Ugyanakkor ott volt Románia, aki maga is hitleri csatlósként görgette le a világégés jelentős részét, belőle akár le is csippenthetünk egy falatot, pluszban pedig kiharcolhatunk a székely megyéknek némi extra autonómiát, vélekedtek az okosok. És itt ismét elejtek egy „igen ám, de”-t, mert:

1.) Összes szomszédunk képes volt felmutatni valamit, ami a Harmadik Birodalommal való szembenállásnak nevezhető: Jugoszláviában Tito partizánjai legendává váltak, a szlovákok is gründoltak egy elég véresen levert felkelést, sőt, a románok is át tudtak állni (mert a puliszka néha robban, persze csak mikor az oroszok már a spájzban vannak és kanalazzák), hogy 14 hadosztállyal részt vegyenek a nácik (és magyarok) elleni háborúban. Csak mi, magyarok nem tudtunk prezentálni semmi épkézláb ellenállásszerűséget. Mert lehet azon filozofálni, hogy meg kellett volna-e akadályozni a német megszállást, illetve hogy végső soron vonakodó vagy inkább utolsó csatlós voltunk-e, de ezek csak árnyalhatnak egy keserű tényt: a magyar katona német katonára legfeljebb elvétve sütött el fegyvert***.
2.) Romsics kiemelt jelentőséget tulajdonít továbbá annak, hogy bár a nyugati hatalmak némi szimpátiát mutattak a magyar elképzelések iránt, a szovjetek végig ellenünk dolgoztak. Vélhetően azért, mert mind Romániában, mind Csehszlovákiában már nyeregben érezték magukat, de Magyarországon még polgári kormányzat regnált. Következésképpen nekik az állt érdekükben, hogy a magyar állam politikai berendezkedését tegyék instabillá azzal, hogy egy kudarcként értelmezhető békét kényszerítenek rájuk. Eljárásukat pedig külön álságossá teszi, hogy közben Molotov végig hitegette a magyar felet a szovjetek jóindulatával kapcsolatban.

(Mondjuk hozzátenném, a párizsi békeszerződés azért nem volt totális kudarc: bár egy talpalatnyi helyet sem nyertünk, sőt, három falut még el is csatoltak tőlünk, de legalább a csehek által kezdeményezett egyoldalú erőszakos kitelepítést meg tudtuk akadályozni. Pedig a szovjetek e téren is ellenünk dolgoztak. Persze ez így utólag eredménynek látszik, de az akkori reményekhez képest csekély vigasz lehetett.)

Aki pedig esetleg ennél többet szeretne tudni arról, hogy lesz a reményből csekély vigasz, annak tényleg muszáj lesz megszereznie ezt a könyvet. Sok név lesz benne. Meg adat. Én szóltam.

* Kivéve Dunacsún, Horvátjárfalu, Oroszvár lakosságát, akiket azért még odacsatoltak Csehszlovákiához, egyfajta hídfőt képezve Pozsony alá.
** Persze lehetne azzal érvelni, hogy ha a csehek szenvedő fél is voltak, de a szlovák állam nagyon készségesen együttműködött Hitlerrel. Azonban 47-ben Szlovákia mint olyan, már nem létezett, és ők amúgy is legalább felmutattak egy komolyabb partizánmozgalmat.
*** Hogy mennyiben lett volna kötelességünk az ellenállás, illetve milyen realitása volt a kiugrásnak, a mai napig parázs történelmi viták középpontja. Legutóbb Borhi László kísérelte meg relativizálni a magyar felelősséget, azt állítva, a nyugati hatalmak minket tudatosan megtévesztettek, és kvázi kiprovokálták a német megszállást – holott tudták, ők semmiféle segítséget nem fognak tudni nyújtani. Amely érveléssel nekem csak annyi a bajom, hogy eddig azt hittem, egy ország azért áll ellent egy másik országnak, mert a saját szabadságát akarja megóvni. De ezek szerint kell egy harmadik országtól is kapnia érte cserébe valamit. Másfelől meg a kérdés, hogy beugrattak-e minket a kiugrási kísérletbe (khm, khm), vagy sem, alapvetően lényegtelen annak a kérdésnek a vizsgálatakor, hogy ellenálltunk-e a német megszállásnak, vagy sem.… (more)