„Micsoda munka ez? Még mindig senkit nem lőttek agyon.”
(Nyikita Hruscsov, 1939)

Kissé repetitív. Agyonlőtték. Agyonlőtték. Agyonverték. Agyonlőtték. Deportálták. Legéppuskázták. Kiverték a szemét. Agyonlőtték. Agyonlőtték. Deportálták. Agyonverték. Agyonlőtték. Gránátot dobtak a cellájukba. Kiengedték. (Ez a kakukktojás.) Agyonverték. Agyonlőtték. Agyonlőtték. (Pedig az előbb engedték ki. Szóval mégse volt kakukktojás.) És így tovább, és így tovább. De az erőszak ilyen. Monoton. Legfeljebb annak izgalmas, aki él vele, de még annak sem mindig*. Sztálin mondjuk bírta, őt nem untatta ez az egyhangúság. Hogy égett volna le a bajusza dohányzás közben.

Baberowski egyik legfontosabb állítása talán az, hogy Zygmunt Baumannak nincs igaza, amikor az erőszak ilyen brutális spiráljait a modernitáshoz köti. Mert ha a sztálini erőszakorgiát nézzük, hát éppen azt látjuk, hogy a modernitás hiánya tette lehetővé, a civil erények kialakulatlansága, a közösségek mikronizáltsága, az, hogy az első világháború hozzászoktatta az agresszióhoz az egyént, és tönkretette a társadalom addig úgy-ahogy működő hálózatait. Oroszország a cári rezsim bukása után inkább volt üres tér, ahová a kommunizmus élcsapatainak módja volt betörni, és agressziójuk sem a kommunista ideológiából fakadt, hanem magából az erőszak-alkalmazás dinamikájából, ami mindig egyre többet és többet akar. És hiába törekedett Sztálin totális állam létrehozására, pont az erőszak korlátlansága bizonyítja, hogy nem sikerült neki – mert Baberowski olvasatában a terror az állam gyengeségének jele, annak beismerése, hogy a vezető csak a félelem eszközével tudja egyben tartani birodalmát, és ennek érdekében még az sem túl nagy ár, hogy ez a birodalom épp a terror miatt diszfunkcionális lesz.

Mert hogy a sztálini Szovjetunió diszfunkcionális, azt a szerző a priori veszi, és a magam részéről egyet is értek vele. Nyilván lehet arra hivatkozni, hogy Sztálin a nehézipart felfejlesztette, és végtére is megnyerte a szövetségeseknek a háborút, csak hát valódi sikerek voltak ezek? Sztálin elszántsága volt az oka a sikernek, vagy épp Sztálin elszántsága ellenére aratták őket? Én utóbbi mellett érvelnék – ha ugyanis a szovjet nehézipar „ár-érték” arányát nézzük, és megvizsgáljuk, mennyi humán- és anyagi tőkét herdáltak el rá, és ennek fényében mit tudtak felmutatni, máris kevésbé fényes a kép. És azt se feledjük el, hogy a második világháborúban az orosz tábornokok repertoárja gyakran kimerült az ún. „négylépcsős támadás” alkalmazásában, magyarán három támadó hullámot ráküldtek az ellenséges állásokra, hátha azok meggyengülnek, és akkor a negyedik majd sikerrel áttör. Hogy közben hányan maradnak ott holtan, az meg kit érdekel. Arról nem is beszélve, hogy mi egy állam sikerének mércéje? Állampolgárainak életminősége, nem pedig (ahogy manapság is egyre többen gondolják) az, hogy az állam vezetői képesek-e megőrizni hatalmukat. És ezen a téren keresve sem találni borzalmasabb helyet, mint a harmincas-negyvenes évek Szovjetuniója.

A másik legfontosabb szerzői állítás, hogy a sztálini erőszak elsődleges oka maga Sztálin. Az, hogy ő olyan volt, amilyen. Egy bűnöző. Egy paranoid tömeggyilkos. Az ember, aki imádta, ha leendő áldozatai veszik körül. A Világegyetem (Kettős Holtversenyben) Leggonoszabb Bajsza. Ennek bizonyítására a lehető legtámadhatatlanabb érvet veszi elő: hogy halálával maguk a tömeggyilkosságok is megszűntek, de legalábbis látványosan mérséklődtek**. Mondjuk ezzel nehéz is vitatkozni.

Volt egy előfeltevésem amúgy a könyvvel kapcsolatban: hogy Baberowski az erőszak kifejlésének egy globális képét adja, ám ez – épp Sztálin-központúsága miatt – korlátozottan valósult meg. Következésképpen a kötetből általánosításokat levonni mondjuk a Hitler-rezsim halálgyáraira*** vonatkozóan nem ajánlott. Ez persze éppúgy, mint a kötet monotonitása, nem von le sokat a könyv értékéből. Valószínűleg ez a sztálini horrorország bűnlajstromának egyik legteljesebb emlékműve.

* Egy közelebbről meg nem nevezett ország miniszterelnöke egy alantasának nemrégiben aztat mondta, hogy ha támadják, azt nemcsak tűrni kell, de meg kell tanulni élvezni is. Konfliktusfüggőnek hívják az ilyet. És ami azt illeti, szerintem a diktátoroknak gyakran van ilyenjük: megszeretik a harcot, amit vívnak, ezért fokozatosan kiterjesztik. És mivel a kiterjesztett harcot csak a hatalom maximalizálásával lehet eredményesen vívni, ezért csak természetes, hogy foggal-körömmel centralizálni igyekeznek. Magam ezt betegségnek tartom. Olyasvalaminek, ami kizáró ok kell legyen, ha valaki politikai pályára álmodja magát. Az ilyen menjen ketrecharcosnak. De még inkább pszichiátriára.
** Pedig örökösei (Hruscsov, Berija, stb.) maguk is kipróbált tömeggyilkosok voltak, akik Sztálin életében megpróbálták előre kitalálni uruk és parancsolójuk gondolatait, és szinte versengtek egymással, melyikük tud a Gazda nagyobb örömére magasabb hullahegyet emelni. De az ő motivációjuk nem a gyilkolás öröme volt, hanem a félelem, hogy ha ők nem esznek meg másokat, mások majd megeszik őket.
*** Ami azt illeti, számomra ez a kötet épp arra világít rá, milyen alapvető strukturális különbségek voltak abban, ahogy Sztálin és Hitler az erőszakot felhasználták. Előbbi a terrort jellemzően az országhatárokon belül tartotta azzal a céllal, hogy saját államának polgárait permanens félelemben és bizonytalanságban tartsa, magyarán destabilizálta az államot, hogy saját hatalmát maximalizálja. Utóbbi viszont a terrorral többé-kevésbé jól körülhatárolt csoportokat célzott meg, olyanokat, akik az általa definiált nemzeten kívül helyezkedtek el (zsidók, szlávok, stb.), ezzel pedig egy perverz kiszámíthatóságot, stabilitást adott Németországnak. Ezért amíg a Szovjetunió polgárai közül senki sem érezhette magát biztonságban (az egykori arisztokrata, a gyári munkás, de még a csekista is bármikor azon kaphatta magát, hogy mindjárt egy gödörbe lövik), addig a Harmadik Birodalom polgára többnyire bizonyos lehetett benne (legalábbis 1944-ig, és kivéve a „hosszú kések éjszakájának” rövid fellángolását), hogy amíg lojális a rendszerhez, esetleg maga is részt vesz a „mások” elpusztításában, a nácik részéről nem fenyegeti veszély. ( )