The last 10% or so of this book was just blah to me. I enjoyed it most of the way through, and then when Justine became the focus of the story, it lost me. I also didn't care for the characterization of the mother-daughter relationship in general. ( )

Phew, the last two hundred or so pages were tough to get through, but I'm happy to have read this novel. I didn't care that much about Dane and Justine and as their story is the primary focus of the last third of the book it sort of fizzled for me. The writing was at times melodramatic and the stereotypes a bit grating, but now I know what The Thorn Birds is all about and why the adult women in my life went bonkers over it back in the 70s. I plan on watching the TV mini series very soon.

More thoughts about the book on my blog: http://wildmoobooks.blogspot.com/2012/12/the-thorn-birds-by-colleen-mccullough.h... ( )

The Thorn Birds is an epic novel about Australia. From her childhood in New Zealand in 1915 to her own children reaching adulthood in 1969, Megan Cleary is confronted with poverty, death, floods, and fire, but her biggest challenge will turn out to be her family's unexpected fortune and her forbidden love for Ralph, a catholic priest.

Colleen McCullough writes beautifully and knowledgeably about Australia, but there are a few too many uninteresting descriptive passages. The characters are varied and rich, and the story is full of tragedy and covers the whole spectrum of human emotions, but, like in real life, there are a few dull moments and less likeable characters.

Worth reading if you are interested in Australia and like epic novels. ( )

Probably in high school or after really good

Ha van bestseller-iskola az Egyesült Államokban (és hogy a fenébe ne lenne), akkor ez a könyv egyértelműen tananyag benne. Generációkon átívelő szenvedélytörténet szerelemmel, háborúval, és mellesleg egy ország, Ausztrália születésének krónikája. Ami elég egzotikus színtér ahhoz, hogy az ember könnyes szemmel simogassa miatta a leárazáson vett földrajzatlaszát, ugyanakkor mégis számos ponton kapcsolódik az angolszász kultúrkörhöz, így ismerős a piacképes olvasó számára. Már az első hatvan oldalon kapunk szadista apácákat és egy megalázó tetvetlenítést, amikor pedig feltűnik a színen Ralph atya, és tökéletes kis katolikus testével pucéran kiáll az esőbe – hát valószínűleg ez volt az a pont, ahol a kiadói olvasószerkesztő szeme helyén elkezdtek pulzálni a dollárjelek, mint Dagobert bácsinak a Kacsamesékből.

És hát van itt még valami, ahogy Columbo mondaná. Amíg az Elfújta a szél egy álfeminista regény*, addig a Tövismadarak úgy ahogy van, a női emancipáció eposza. Amíg Fee még aláveti magát férjének, tökéletesen betöltve a női szerepkövetelményeket (bár hogy mi zajlik benne közben – arról jobb nem is tudni), addig lánya, Meggie fel tud lázadni, és kilép borzasztó házasságából. Justine pedig, a legfiatalabb már ízig-vérig emancipált nő, a modern kor szülötte, akinek az olyan, Semjén Zsoltot csodásan bizsergető szavak, mint Isten, család, haza és szalonkavadászat, annyit sem jelentenek, mint egy bakfitty. A Tövismadarak azonban nem programbeszéd, mert McCullogh nem állítja egyértelműen, hogy ez vagy az a nemzedék boldogabb, mint a másik, legfeljebb azt, hogy boldogságáért vagy boldogtalanságáért képes vállalni a felelősséget.

Szóval soha rosszabb bestsellert. Persze néhol fájdalmasan agyon van dramatizálva egy-egy jelenet, és a férfi szereplők is meglehetősen túlkarikírozottak** – Ralph atya például nekem néha kifejezetten soknak tűnt. Ugyanakkor ezek az energikus, kemény és makacs nőalakok nagyon emlékezetesre vannak meggyúrva, a tájleírások pedig egész egyszerűen hibátlanok: Észak-Queensland meg Új-Dél-Wales ábrázolása már önmagában hátára kapná az egész 640 oldalt, hogy elnyargaljon vele. Amire csak annyit mondhatok: gyia.

* Értve ezalatt, hogy abban Scarlett önállósága tulajdonképpen csak azt a (nem is túl tudatalatti) célt szolgálja, hogy a lehető legalfább alfahímnek vethesse alá magát.
** Kivéve Contini-Verchese bíborost és pápai legátust, de hát ő tiszteletbeli nő. Vagy ahogy McCullogh megfogalmazza: „női lelke van”, ami a könyv kontextusában elég nyilvánvaló utalás a homoszexualitásra. ( )