Péter Esterházy (1950–2016)

Nagyon vágytam már napok-hetek óta a szavaira, mondataira, de képtelen voltam eldönteni, melyik legyen a következő. Sorakoznak pedig bőven a polcon még olvasatlanok. Ott tartok, hogy beleszerettem, de még keveset olvastam tőle, jó állapot.

Aztán eljött a születésnapja, 70 éves lett volna, és gondoltam, ez az a nap, amikor elkezdem a következőt. De melyiket? Akkor tizenkettőt, egyszerre. Remek válogatás, a szívesen felolvasottakra is támaszkodva (mondhatni, részben saját válogatása, másik részben meg jó barátjáé, Dés Lászlóé). Kijelölte a következőt, már nem félek a Harmoniától, akármekkora helyet foglal is a polcon.

(Igen, az ott egy megengedő is.)… (more)

101. Kutya nehéz jó írónak lenni. Jó írónak lenni sok jó könyvvel. Mert amit ír a jó író, az gyakran hiába jó, ha volt már jobb is. És mindig volt már jobb is, ha pedig nem volt még jobb, akkor a következő lesz a nem olyan jó, és így tovább. Van itt egy író, kérem, akinek a nyelv a tenyeréből eszik. Aki az abszolútumot (mondjuk ki kereken: Istent) odaülteti maga mellé az asztalhoz, úgy fraternizálnak. Söröznek, na. Általában. Most azonban nincs erről szó. Ez máshogy szép: úgy, hogy komoly. Itt Isten nem az asztalnál ül. Hanem rajta fekszik. Az író pedig fölé hajol, és vizsgálja. Elemzi. Meg akarja ismerni őt. Aki nem megismerhető. Erről van itt szó: hogy hogy lehet, hogy nincs. Amikor itt van a szemünk előtt.

Jegyzetek:
1. oldal: „Kutya nehéz jó írónak lenni” Mintha rossz írónak lenni könnyebb volna.
1. oldal, később: „…a nyelv a tenyeréből eszik.” Ezt Esterházynál olvastam. Vagy ő olvasta nálam. Posztmodern irodalomban ez elég zavaros tud lenni.

A szövegben (módosított) idézetek találhatóak Borges, Esterházy Péter, Jézus, Nietzsche, Spinoza, Esterházy Péter, Simone Weil és Esterházy Péter műveiből. Vagy legalábbis szavak, amiket ők is használtak.… (more)

A halál háziasítása. Hogy a végén a tenyerünkből csipegessen. Ez nem az a halál (az „öreg haverom”), akivel kocsmázni jár az ember – az alkalmasint Petrié lehetett. Ez a halál ledér – vagy dévaj? – nőszemély, kurvácska, de ez szeretettel, becézőn mondva. Jó, hát néha zavar, elvonja a figyelmet: nem lehet mellette irodalommal bíbelődni, teszem azt. (De lehet, hogy nem bíbelődni: pont az az irodalom.) Néha fáj, de akkor együtt fájunk. Aztán a végén ott ül az ágy szélén, és azt suttogja: nehogy meghalj itt nekem.

A hangsúly nem azon van, hogy „meghal”. Hanem azon, hogy „nekem”.

… (more)

I. A mondatokrul

Szokott olyan benyomásom lenni, mintha minden valamirevaló mondatot Esterházy Péter már leírt volna egyszer. (Néha nem először, és néha nem is egyszer.) Ide értve azokat is, amelyeket emberi ésszel ki sem lehetne találni (Vö.: „Félénkségéről pedig akképp gondolkoztam, hogy majd elveszíti dőlvén higgadtan rokokó szofámra.” – egy ilyen mondat erős érv a pangloss-i értelemben vett legtökéletesebb világ mellett. Mert az a világ tökéletes, ahol épp egy ilyen mondat van.) Aki ilyen mondatokat ír, annak hovatovább cselekményre sincs szüksége: mondatai beszélgetnek egymással, és maguknak írnak történetet.

II. A nyelvrül

A beszélt nyelv, bár évezredeket ölel fel, mégis alkalmanként egyidejű – térben és időben egyetlen pontba sűrítve is előfordulhat. Ez a pont (vessző, szóköz, satöbbi) pedig az Esterházy-regény.

II. A lábjegyzetekrül*

* Itt jegyezném meg, hogy e könyv újraolvasása azért vált szükségessé, mert annyi mindent hall az ember. Rémhíreket. Hogy valaki nincs már, aki volt, teszem azt. Most, becsukván ezt a könyvet, megnyugodtam: nagyon is él.… (more)