HomeGroupsTalkMoreZeitgeist
Search Site
This site uses cookies to deliver our services, improve performance, for analytics, and (if not signed in) for advertising. By using LibraryThing you acknowledge that you have read and understand our Terms of Service and Privacy Policy. Your use of the site and services is subject to these policies and terms.

Results from Google Books

Click on a thumbnail to go to Google Books.

Loading...

We Now Know: rethinking Cold War history

by John Lewis Gaddis

MembersReviewsPopularityAverage ratingMentions
339475,707 (3.61)4
Did the Soviet Union want world revolution? Why did the USSR send missiles to Cuba? What made the Cold War last as long as it did? The end of the Cold War makes it possible, for the first time, to begin writing its history from a truly international perspective. Based on the latest findings of Cold War historians and extensive research in American archives as well as the recently opened archives in Eastern Europe, the former Soviet Union, and China, We Now Know provides a vividly written, eye-opening account of the Cold War during the years from the end of World War II to its most dangerous moment, the Cuban missile crisis. We Now Know stands as a powerful vindication of US policy throughout the period, and as a thought-provoking reassessment of the Cold War by one of its most distinguished historians.… (more)
Loading...

Sign up for LibraryThing to find out whether you'll like this book.

No current Talk conversations about this book.

» See also 4 mentions

Showing 4 of 4
Menjünk a biztosra, idézzünk két mondatot a wikipédiáról: „A hidegháború sok nemzetközi feszültséggel járó korszak volt 1947 és 1989 között, amelyet a két szuperhatalom, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti folytonos rivalizálás jellemzett. A szó szoros értelmében vett háború nem tört ki a két ország között – a hidegháború a második világháború két nyertes nagyhatalmának ideológiai, kulturális, társadalmi, gazdasági, politikai összecsapásából állt.” Gaddis a Szovjetunió összeomlása után, biztos távolból tekint vissza az eseménysorra, nem köti meg gondolkodását – mint oly sokakét azok közül, akik benne nőttek fel -, hogy a hidegháborút állandósult állapotnak látja, az évszakok egymásutániságához hasonlatosnak. Tisztában van a meccs végeredményével: a kommunizmus majdnem olyan totális vereséget szenvedett (ha nem is a hadszíntéren), mint a náci birodalom, ideológiaként minden hitelét elveszítette, Kuba és Észak-Korea kivételével pár holdkóroson kívül senki sem vehette már komolyan. Az oroszok pedig megabirodalomból másodrangú regionális hatalommá zuhantak vissza, ezt a traumát pedig csak most próbálják meg feldolgozni egy Putyin nevezetű medveszelídítő segítségével. (Mindazonáltal ez a Putyin szerintem inkább drog, mint gyógyszer, de erről aligha tudnám meggyőzni a tovarisokat.) Ezzel együtt a szerző óvatos duhaj, nem a hidegháború egészét kívánja megfejteni, megelégszik azzal, hogy a hatvanas évek közepéig kíséri útjukon a történelmi szereplőket.

A szerző Tocqueville-lel nyit, aki már jó kétszáz éve megjósolta, hogy Amerika és Oroszország lesz a világ két meghatározó hatalma, mert bőségesen rendelkezésükre áll terület, ember és nyersanyag egyaránt. Holott már akkor is gyökeresen elütő politikai ideák uralkodtak a két államban: az Egyesült Államok a maga föderális demokráciájával a szabadpiacban és az individualizmusban hitt, az oroszok pedig a cári abszolutizmusban, ami felettébb kompatibilis azzal, ahogy később Sztálin elképzelte a kormányzást. Sokáig úgy tűnt, egyikük sem kívánja beteljesíteni a Torqueville-i jóslatot, az USA bezárkózott, elfordult a „vén Európától”, Oroszország pedig agyaglábakon álló óriásnak bizonyult, amikor megalázó vereséget szenvedett előbb a krími háborúban, majd a japánoktól is. Aztán jött az első világháború, és a helyzet megváltozott. Oroszországban váratlanul hatalomra jutottak a bolsevikok, Amerika pedig hasonlóan kalandos körülmények között a hadviselő felek között találta magát, aminek következtében a háború utáni rendezésben is szerepet kellett vállalnia. Ez az időszak két eszme születése fölött bábáskodott: az egyik ugye Leniné (ezt nem részletezném), a másik pedig Wilson elnöké, aki a nemzet önrendelkezés szószólójaként akarta felforgatni a világot. A két idea egy igen fontos dologban hasonlított: mindketten az egyetemesség igényével léptek fel, az egész világot akarták megváltani – és hát ha két univerzalitásra törekvő eszme találkozik, ott szem nem marad szárazon. Ám ekkor még a nagy összecsapás elhalasztódott, mert a jellegzetes újvilági izolacionalizmus felülkerekedett Wilson magasztos tervein, így az amerikaiak ismét faképnél hagyták Európát. És végső soron a szovjetek is kudarcot vallottak, hisz le kellett mondaniuk a lenini álomról, miszerint az egész földkerekségen elterjesztik a forradalmat. Az utód - Sztálin - megelégedett azzal, hogy (legalábbis ideiglenesen) kizárólag saját alattvalóit vegzálja.

Az, hogy az epic összezördülés végül mégis megtörtént, Hitlernek köszönhető. Az elfuserált kis osztrák ugyanis fogta magát, és lerohanta a Szovjetuniót, ezzel pedig egy addig felettébb simulékony gazdasági partnert kényszerített arra, hogy – akarata ellenére - a jó oldalra álljon. Az óceán túloldalán pedig Roosevelt pontosan átlátta, hogy Hitler a globális rendet – vagyis közvetve az USA elemi biztonsági és gazdasági érdekeit - veszélyezteti, így nem is nagyon tehetett mást, mint hogy Sztálin csapatában játssza le a meccset. A németek végül totális vereséget szenvedtek, az oroszok pedig azon kapták magukat, hogy Európa fele az övék, és hát nagyon nem akaródzott nekik kimenni onnan. Hitler hiányában pedig a nyugatiaknak is rá kellett jönniük, hogy a nácik helyett kaptak egy másik borzalmas szomszédot, aki folyton a mi kukánkba tömködi a szemetét, és az éjszaka közepén nekiáll szaxofonozni, mégpedig szarul. És lőn, máris ott húzódott kontinensünk kellős közepén a Vasfüggöny.

Persze a hidegháború nem csak a mi földrészünkön zajlott. A két domináns hatalom összeakasztotta a bajuszt Ázsiától Latin-Amerikáig mindenhol, és folyamatosan tesztelték a másik elszántságát. Nem csak anyagi vagy katonai támogatást kínáltak fel reménybeli csatlósaiknak, hanem ideológiával is házaltak: az USA a liberális demokráciával, a szovjetek pedig a szocializmussal, ami – antikolonialista mellékzöngéinek köszönhetően – úgy tűnt, kelendő a volt gyarmati országok között*. Volt is hacacáré rendesen, mindkét birodalom felfújta magát, mint a békagyík, és igyekezett rettenthetetlennek mutatkozni, lehetőleg olyan módon, hogy 1.) úgy tűnjön, a másik kezdte a fenyegetőzést 2.) közben ne kelljen tettekkel bizonyítani saját rettenthetetlenségüket.

De miért tudott a hidegháború hideg maradni, hogyan tudták csatározásaikat a perifériákra korlátozni? A válasz egyszerű: az atombomba miatt. Gaddis az egész hidegháború egyik kulcsának a nukleáris fegyverkezést tekinti, ami – nézete szerint – elejét vette az igazi totális háborúnak. Mert ha a két hatalom a hagyományos fegyverzetet fejlesztette volna, akkor óhatatlanul kedvük szottyant volna kipróbálni az erejüket. Ám ők az – olcsóbb – nukleáris arzenál növelésére szavaztak, miközben pontosan tudták (bármit is nyilatkoztak a köznek), hogy még ha meg is nyernének egy globális háborút, közben ők is elképzelhetetlen pusztítást fognak elszenvedni. Ez az atomparadoxon: amikor a felek kölcsönösen olyan erős csapásmérő eszközökkel rendelkeznek, hogy az már eleve kizárja azok használatát. Ennek köszönhető ez a történelmi patthelyzet, amiben a felek ugyan kakaskodnak egymással hol Koreában, hol Kubában, de ha úgy érzik, melegszik a helyzet, inkább meghátrálnak. Ennek viszont az volt az ára, hogy a konfliktus időben elnyúlt, mondhatjuk, a bénító véráldozatot tartósságra cserélték. Elképzelhető, hogy jó csere volt.

Gaddis (többek között) két kérdést tesz fel és válaszol meg:
1.) El lehetett volna kerülni a hidegháborút?
Gaddis szerint nem. Két univerzális eszme ilyen hadi potenciállal egyszerűen nem kerülheti el az összeütközést. Ennek felelőssége megoszlik a felek között, de azért Gaddis Sztálint tekinti inkább hibásnak, egyszerűen mert a bősz zsarnok valami elképesztően paranoiás volt**. Személyes biztonságát összemosta az állam biztonságával, ami végtelenül feszült helyzetet teremtett. Sztálin minden békülékeny gesztust a gyengeség jelének tekintett, egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy Roosevelt vagy Eisenhower elnök a saját közvéleményének is felelősséggel tartozik, és engedményeket kell tennie szavazóinak. Amíg élt, lehetetlen volt a tartós megegyezés***.
2.) Megnyerhette volna a Szovjetunió a hidegháborút?
Gaddis szerint megint: nem. Bár a nukleáris patthelyzet egy ideig elfedte, de a kelet-európai forradalmak hamar nyilvánvalóvá tették, hogy a szovjet politikai modell önmagában, erős autoriter nyomás nélkül nem veheti fel a versenyt a fogyasztás vágyára épülő nyugati berendezkedésekkel. Ráadásul Sztálin, de Hruscsov Oroszországa is gazdasági értelemben riasztóan merev volt a nyugathoz képest, ami előrevetítette csúfos bukásukat. Amíg a nyugati demokráciák rugalmasan tudtak reagálni az egymást követő válságokra, addig a szocialisták nem voltak képesek elszakadni a merev tervutasításos gondolkodástól, még akkor sem, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy ezzel csak állandósítják a rossz hatásfokú termelést és az ezzel járó permanens hiányt. Igazából nem az a csoda, hogy ’89-ben összeomlott a szovjet blokk, hanem hogy kihúzta odáig.

Remekbeszabott tanulmány, amilyen vaskos, olyan lendületes és összeszedett. Nem csak okosodtam tőle, még élveztem is. Hálás vagyok annak, aki eladta nekem. Nem adom vissza, duplaannyiért se.

* Gaddis mindazonáltal elég meggyőzően bizonyítja, hogy a szocializmus hatása a harmadik világra korlátozott maradt. Az olyan államok, mint Egyiptom, éppúgy kihasználták az oroszokat, mint azok őket, hitegették a Szovjetuniót, de közben csak a fegyvereikre és a pénzükre ácsingóztak. Másfelől az olyan kommunista sikertörténet is, mint amilyen a maoista Kína megszületése volt, a későbbiekben kontraproduktívnak bizonyult, mert „másfajta” kommunista alternatívákat honosított meg, ezzel pedig a Szovjetunió ideológiai riválisává nőtte ki magát.
** Mindent elárul Koba gondolkodásáról, hogy amikor a negyvenes évek elején kémei jelentették, az amerikaiak elkezdték fejleszteni az atombombát, lesöpörte az információt az asztalról, arra hivatkozva, hogy imperialista provokáció. Viszont ahogy jelezték neki, hogy az amerikai tudományos szaklapok egy idő óta nem közölnek az atomkutatással kapcsolatos cikkeket, rögtön ugrott a témára. Jó paranoiásként csak az az információ izgatta, amit nézete szerint el akartak titkolni előle, a nyilvánvalóan logikust, ha nem illett a világképébe, előszeretettel figyelmen kívül hagyta.
*** Hruscsov se volt sokkal jobb. A desztalinizációval reményteljes folyamatot indított el, és alighanem alatta pöttyet könnyebb volt szovjet állampolgárnak lenni, mint Sztálin alatt. De amíg Koba legalább kiszámítható volt, addig Hruscsov jóval labilisabb, érzelemvezéreltebb figurának bizonyult. ( )
  Kuszma | Jul 2, 2022 |
The Cold War has hung like a spectre over the latter half of the twentieth century. John Lewis Gaddis is one of the foremost historians of the Cold War and has written extensively on the subject. Prior works specific to the Cold War include The United States and the Origins of the Cold War (1972), The Long Peace: Inquiries into the History of the Cold War (1987) and 2005’s The Cold War: A New History. Though all of his works were very well-received, We Now Know is and important work in its own right for a variety of reasons. This work from 1997 was the first of his Cold War histories to be written after the end of the Cold War. Most importantly, the closing of the Cold War led to the opening of previously unassailable archives behind the Iron Curtain. Gaddis utilized those archives and the sources within give a depth to his analysis that was not available when he wrote his earlier works.

One of the examples of this depth and benefits of the greater access is that it afforded Lewis the opportunity to tell the story of the conflict through the thoughts and actions of individual leaders of the time. He paid particular attention to Stalin in this regard. Indeed, Gaddis’ conclusion was that if blame for the outbreak of the Cold War were to be laid at anyone’s feet, that blame would have to go to Josef Stalin, “as long as Stalin was running the Soviet Union a cold war was unavoidable.” Gaddis argued that it was Stalin’s own personality and paranoia that made it so.

Additionally, Gaddis used the personalities not only of the leaders, but of the lands they governed to show that the conflict was as much, if not more, about ideology as it was about global power and territory. He contrasted the bombastic demands of Stalin with the quiet behind-the-scenes pressure that United States President Harry S. Truman was exerting on Western Allies to quit their empires and grant independence to India and Indonesia, as the United States was doing in the Philippines. He characterized this as the “authoritarian romanticism” of the Communist Bloc as opposed to the “democratic realism” of the West. For Gaddis, Stalin spoke, while Truman listened.

This is not to say that Gaddis finds no fault with the United States’ actions during the period. Indeed, he criticizes the Central Intelligence Agency (CIA) and its involvement in Latin American regime change. Likewise, he levels criticism at American policy designed to prevent Communist influence in the modernizing economies of third world countries in Asia, Africa, and Latin America.

While very well researched and argued, there are a few issues one could take with Gaddis’ work. Chief among these is insisting on choosing where to lay blame. While he certainly made a compelling case for Stalin’s culpability in the conflict, it is also possible that in so doing, he perhaps missed some other angles. By doing so, Gaddis chose to forego the opportunity to step completely outside of the event, and instead continued the same path he had laid down in other books. If he were to truly “rethinking” the era, one might think that this work would have been less about blame for the inception and more about analysis of the outcome. This, in turn leads to a second, minor fault, that being that the book only covers through the early 1960s, or roughly, through the Bay of Pigs invasion of Cuba, by CIA-paid defectors and operatives. It would certainly have benefitted the scholarship had he looked at the Cold War in its entirety, which one could reasonably expect from the subtitle.
( )
2 vote ScoutJ | Mar 31, 2013 |
3192. We Now Know / Rethinking Cold War History, by John Lewis Gaddis (read May 7, 1999) This is a 1997 book by the supposed dean of Cold War historians, and as soon as I saw it on a shelf of a local technical college library I wanted to read it. It is absorbing, and its insights seemed valid to me. It covers the years from 1945 to 1962 in brilliant fashion. It was certainly the best book read on the subject since I read on Jan 3, 1993, Adam Ulam's masterful The Communists / The Story of Power and Lost Illusions: 1948-1991. ( )
  Schmerguls | Dec 6, 2007 |
Yet another great book by an amazing Cold War historian. In this book, he uses the latest findings of other Cold War historians as well as the recently opened archives in Eastern Europe. These new documents have altered some of John Lewis Gaddis' conclusions, which is the point of this book. He does heavily rely on Soviet memoirs, for good or bad. I did really like this book and I recommend it to anyone who is interested in the topic. ( )
1 vote Angelic55blonde | Jun 29, 2007 |
Showing 4 of 4
no reviews | add a review
You must log in to edit Common Knowledge data.
For more help see the Common Knowledge help page.
Canonical title
Original title
Alternative titles
Original publication date
People/Characters
Important places
Important events
Related movies
Epigraph
Dedication
First words
Quotations
Last words
Disambiguation notice
Publisher's editors
Blurbers
Original language
Canonical DDC/MDS
Canonical LCC
Did the Soviet Union want world revolution? Why did the USSR send missiles to Cuba? What made the Cold War last as long as it did? The end of the Cold War makes it possible, for the first time, to begin writing its history from a truly international perspective. Based on the latest findings of Cold War historians and extensive research in American archives as well as the recently opened archives in Eastern Europe, the former Soviet Union, and China, We Now Know provides a vividly written, eye-opening account of the Cold War during the years from the end of World War II to its most dangerous moment, the Cuban missile crisis. We Now Know stands as a powerful vindication of US policy throughout the period, and as a thought-provoking reassessment of the Cold War by one of its most distinguished historians.

No library descriptions found.

Book description
Haiku summary

Current Discussions

None

Popular covers

Quick Links

Rating

Average: (3.61)
0.5
1
1.5
2 3
2.5
3 5
3.5 1
4 9
4.5 2
5 2

Is this you?

Become a LibraryThing Author.

 

About | Contact | Privacy/Terms | Help/FAQs | Blog | Store | APIs | TinyCat | Legacy Libraries | Early Reviewers | Common Knowledge | 202,645,629 books! | Top bar: Always visible