- Rezső.
- Igen?
- Rezsőke. Rezsőkém, drága Rezsődémonom.
- Mondjad, mucuska.
- Csináljuk megint úgy.
- Hogy „úgy”, szívem?
- Beszélj megint úgy, mint Krúdy Adyról.
- Ah. Értem. Khm. Szóval. Hozzád képest a többiek csak gyufalángok, amelyek tűnő fényt rajzolnak ugyan a Király utca kávéházainak vaksi tükörablakaira, de csak te vagy, csak te vagy a szikrát hányó máglya, a hamvasztó vad tűz.
- Huh. Igen, Rezső. Még. Ezt.
- Felejthetetlen kun tekintetedben felfénylenek az orfeumi asszonyok, a könnyű ujjú borok simogatásai, a hazabattyogások a hajnali esőben, a nehéz sors és a könnyű élet, ott fénylik benne, mi is az: költőnek lenni.
- Mrrrrr. Mrrrrrr. Mrrrrrrezső.



(Sok tekintetben tipikus Krúdy-mű. Csak épp nem Rezeda Kázmér a főszereplő, hanem Ady Endre. Akiből ezek szerint csak azért nem lett igazi Krúdy-hős, mert nem élt meg elég időt ahhoz, hogy kiérlelje magában a jellegzetesen Krúdy-s nosztalgiát, amitől - visszanézve - aranyfényben látszanak tündökölni a lumpen éjszakák. Ez a könyv egyfajta nekrológ, ami nem feltétlenül követi az életrajzi tényeket, ugyanakkor azt is elkerüli, hogy karcolhatatlan ércszoborként ábrázolja Adyt. Mert Krúdy pontosan tudja, hogy egy zseni a gyarlóságaival együtt zseni, sőt: a gyarlóságai csak közelebb hozzák hozzánk őt. Ugyanakkor ez nem csak Ady-nekrológ, hanem búcsú egy egész generációtól: a kávéháziaktól, akik füstbe burkolózva ittak, vitáztak, marcangolták egymást hajnalig. Ők azok, akik elhullottak Európa csataterein, vagy csúf betegségek zabálták ki belőlük az életet. Ők azok, akik a kávéházak lelkei, dobogó szívei voltak. De már nincsenek. Így a kávéházak is lelküket vesztették, szívük sem ver már. Egy korszak véget ért.) ( )