Próbáltam tekintettel lenni arra, hogy egy fiatal irodalom (az elefántcsontparti) képviselőjét olvasom, és ez talán sikerül, ha nem olvasok korábban már sokkal, de sokkal jobb könyveket is Fekete-Afrikából/ról. Az alapsztori: a Kureccsa törzs szent folyójára, amit a helyiek istenként tisztelnek, francia segédlettel gátat készül építeni a hatalom. Merthogy fejlődés, meg minden. Csakhogy az istenek nem szeretik, ha meggátolják őket (hö-hö), úgyhogy jön a bonyodalom. Ebből egy ígéretes regényt lehetne kibontani posztkolonializmusról, tradíció és modernitás, babona és tudomány konfliktusáról – de az a helyzet, hogy Loba csaknem mindent elpacsál. „Csaknem”, mert speciel a folyóisten misztikus bosszújáról szóló passzusok egészen pofásak – de hát ez csak kiemeli, hogy akár lehetett volna ebből egy jó könyv is. De. Nem. Lett. Úgy vélem, Loba már eltávolodott az autentikus, fülledt afrikai varázslattól, de még nem érkezett meg oda, ahol a szöveget kontrollálni tudná. Kategorikusan kimondva: ügyetlenkedik. Pontba szedve a következő dolgokat keni el:
1.) a szereplők jellemét, akiket egy idő után marha nehéz megkülönböztetni egymástól, mert nem karakterek, hanem kartonbábok,
2.) a drámai jeleneteket, amiket minden előkészítés és levezetés nélkül potyogtat el a szövegben, de úgy, hogy néha csak két oldal után jön rá az ember, hogy ez drámai jelenet akart lenni,
3.) a szöveg ritmusát, mert amikor olyanja van, totál lényegtelen dolgokat egy oldalon át fejteget, ellenben mellékszálakat nyit, amiknek nem sok értelmük van, ha nem tudja/akarja őket kibontani,
4.) magát a történetet is, mert ebből a zűrzavarból aztán ember legyen a talpán, aki határozottan ki merné jelenteni, hogy mi is történt ezen a kétszáz oldalon (például az a befejezés… hát azt aztán nem sok logikai szál tartja össze a főszöveggel…).

Hát így állunk. Az a helyzet, hogy közepes összegben le merem fogadni: ha ezt a szöveget én viszem be valamelyik honi kiadóhoz, akkor kedvesen azt tanácsolják nekem, menjek vissza meditálni Föld anya köldökébe, hátha ott megcombosodik bennem az írói talentum. Kivéve, ha OJD kocsmabarátja vagyok, és van eszem az Előretolt Helyőrségnél kopogtatni. Mert ez így még elég kevés. Nem reménytelen, de kevés. ( )