Árpád Szabó (1913–2001)

Emberek fürdőlepedőbe csavarva fel-alá járkálva okosakat beszélnek - valahogy így képzeli el az egyszeri laikus az ókori Athént. Szabó Árpád felettébb korrekt, mai szemmel is meglepően friss könyve pedig magával visz minket az i. e. V. századba, Periklész idejébe, az athéni demokrácia fénykorába, hogy lássuk: ennél azért icipicit komplexebben néztek ki a dolgok.

Ami a szerzőt érdekli, az Athén felemelkedése, illetve az, mihez kezdett megnövekvő hatalmával show more és az ezzel járó felelősséggel. Kezdjük talán a perzsa háborúkkal, amelyeket a spártaiak által vezetett iszthmoszi szövetség vívott, benne Athénnal, mint alárendelt hatalommal, mert az erős kutya bizony Spárta volt a brancsban. Azonban utóbbiak csak tessék-lássék bonyolították a csetepatékat*, csak a saját érdekeikkel foglalkoztak, úgyhogy athéni barátaink egyre inkább a középpontban találták magukat. Ezt pedig karakteres vezetőjük, Themisztoklész maximálisan ki is használta, Szalamisznál i. e. 480-ban hadiflottájára támaszkodva jó alaposan elfenekelte a perzsákat - és láss csodát, máris a hegemónia küszöbén találta magát államával együtt.

No most ez számos következményt vont maga után, amit átabotában összefoglalnék. Az egyik a demokratizálódás. Az athéniek ugyanis azt tapasztalták, hogy a nehézfegyverzetű gyalogság helyett okosabb a flottára támaszkodni - de ez sajátos belpolitikai átrendeződéssel járt. Addig ugyanis az arisztokraták alkották a katonai osztályt (hisz ők tudták finanszírozni saját fegyverzetüket), ám most a köznép került előtérbe, mert ők biztosították a hajók legénységét. Ez pedig azzal járt, hogy - különösen a taktikus Periklész alatt - kiszoríthatták az arisztokratákat a hatalomból, akik átadták helyüket (no nem önszántukból) a demokratáknak, vagy mondjuk úgy: az istenadta népnek.

A másik következmény viszont külpolitikai volt. Szalamisz után létrejött ugyanis a déloszi szövetség, azon államok egyvelege, akik tényleg akartak harcolni a "görögségért", nem csak tették-vették magukat, mint a spártaiak. Vezetésük természetesen Athén, a nagy presztízsű szalamiszi győző feladata lett, és kezdetben valóban neki is álltak aktívkodni - csak aztán valahogy más prioritások kerültek előtérbe. Nem annyira a perzsák ellen, mint inkább saját nagyhatalmi pozíciójuk érdekében kezdték el felhasználni a közös erőforrásokat. Az még nagyjából világos, miért tették lehetővé a többieknek, hogy pénzzel váltsák meg katonai hozzájárulásukat: befizetsz pár talentum ezüstöt, és ha bajba kerülsz, Athén majd megvéd - ez tényleg remek deal. Igaz, tulajdonképpen ugyanaz az üzleti modell, mint a védelmi pénz szedése, pláne, ha figyelembe vesszük, hogy a nem fizetőket vagy a megállapodásból kitáncolókat Athén tényleg kiszámított brutalitással tanította móresre. Lényeg, ami a lényeg: Athén, bármekkora demokrácia is volt, egyáltalán nem bánt kesztyűs kézzel a neki alávetettekkel, nem egynek tekintette magát az egyenlők között, hanem a legerősebbnek, aki a sors akaratából lett az, és ezzel az erővel nyugodtan visszaélhet. Saját megítélése szerint vissza is kellett éljen, mert alá volt vetve a hatalom törvényszerűségeinek: ha ugyanis valaki a csúcson találja magát, akkor ott is kell maradnia, ez pedig sosem rózsavíz és göndör szőrű kisbárányok bégetése, hanem vér és trágyaszag. Mert aki a hatalomban van, az már a hatalomról lemondani nem tud, hisz a hatalom megragadásával egyben megszerezte az alávetettek gyűlöletét is, és ettől a gyűlölettől paradox módon csak maga a hatalom tudja megvédeni, ami a gyűlöletet kiváltotta. Úgyhogy mennie kell előre, megnyugvás nélkül, egyre több erőt kifejtve - amíg egyszer csak össze nem roppan.

* Bár a 300 című film máshogy meséli el, de nagyon úgy tűnik, Spárta alibiből küldte Thermopülai alá Leonidaszt picit seregével. Tudta maga Leonidasz is, hogy a halálba küldik, ezért válogatott ki csupa olyan harcost maga mellé, akiknek már volt gyermekük, így családjuknak nem szakadhatott magja. show less