Andrea Tompa

„Nagymi, most új világ jön, érted?, mire a nagymama szelídebben mondta, Már annyiszor volt új világ”

Talán azért tud Tompa nagy Kolozsvár-regényt írni: mert nem akar nagy Kolozsvár-regényt írni. (Napi egy paradoxon letudva.) Nem a Ceaușescu-éra végső éveinek és a romániai rendszerváltásnak az eseményeit akarja megírni, hanem embereket ír meg, akikkel ezek az események történnek (más események mellett, természetesen). Ehhez persze elsősorban embereket show more kell alkotni, nem pedig népviseletben pompázó székelyeket, akiket mintha most húztak volna ki valami vitrinből, aminek következtében enyhe pálinka- és medveszagukat (már-már!) elnyomja a doh meg a molyirtó odőrje. Embereket, akik éreznek, akiken átszűrődik a történelem – ami önmagában halott anyag –, és élettel telítődik meg. Ezt a feladatot Tompa pazarul végzi el. Kéne tőle tanulni. Egyeseknek. Nem mondom, hogy nem terhes olvasmány, és azt sem mondom, hogy minden elemében tökéletes – de egyes szakaszaiban olyan láttató erő van, hogy bizsereg tőle a gerinc. (Ha van.) Mert ezek a krasznahorkaisan – fejezethosszan – hömpölygő mondatok csak felnagyítják az érzéseket és tapasztalatokat, terheket és sebeket, melyeket a szereplők cipelni kénytelenek, és amelyeket kapnak is és adnak is.

„…mert az ember hóhér, és a teste a háza.” show less

Ez nem olyan könyv, ami úgy készült, hogy „te Józsi, ma legyen egy kicsit később vacsi, mert gondoltam, írok egy regényt”. Ebből a szövegből kikiabálnak a belefektetett munkaórák, a kutatás, az elmélyülés. Tompa elképzelése a regényről mint műalkotásról teljesen elüt a megszokottól: szemmel láthatóan nem érdekli különösebben a történet, és nem foglalkoztatja saját autonóm írói hangja sem. Őt maga az elbeszélő érdekli, az a hiteles hang, ami az show more írót mintegy médiumként használva beszél a saját tragédiáiról. Mondhatni, Tompa a némákat szólaltatja meg, akiknek amúgy hallgatni rendeltetett, az ’50-es, ’60-as évek romániai diktatúrájának elszenvedőit, a regény nekik csak a helyet biztosítja, ahol kibeszélhetik magukat, miközben az író háttérbe vonul – ha belegondolunk, igazán szerény alkotói hozzáállás ez.

Az én-elbeszélő meglehetősen monomán műfaj – óhatatlanul a saját traumái kötik le. Ez jól is van így. Itt pedig én-elbeszélőből van rögvest négy is, mind a saját sorskérdéseivel. Én arra számítottam, hogy a négy monomán én-elbeszélő jobban reflektál majd egymásra, jobban átfedik egymást a történeteik, gazdagítva a cselekményt – ezzel szemben elbeszéltek egymás mellett-felett, külön ívet jártak be, fragmentálva a regényt. Ennek határozottan van üzenete (hogy történeteink, bármit teszünk, külön történetek maradnak), de hiába, maradt bennem egy kis hiány.

Különösen a második elbeszélővel, a rózsanemesítő Vilmossal* akadtak néminemű problémáim. Ahogy látom, az ő szála eddig is két pártra osztotta az értékelőket: azokra, akik kiemelkedőnek találták, és azokra, akik nem annyira szerették az általa képviselt hangot. Nos, én a második párthoz tartozom. Kiteszem nyíltan: untam néha. Olybá tűnt, mintha Tompa vele akarná felmondatni a leckét – mindent, amit a Magyar Autonóm Tartományról, a korszak agrárpolitikájáról, az erdélyiek ’56-os forradalomhoz való viszonyáról tudni kell –, nem is csoda, ha monológja óvatosan számolva is minimum dupla olyan hosszú, mint bármelyik másik elbeszélőé. Nem mondom, érdekes dolog Gheorghiu-Dej diktatúrájának anomáliáiról olvasni, csak éppen mintha felpüffedt volna picit ez a rész – kihangsúlyozta, hogy a négy elbeszélő közül egyedül az egyetlen férfi alkalmas rá, hogy felvázolja az olvasónak az országos szintű problémákat, a női elbeszélők pedig maradjanak csak a kis provinciális tragédiáikban. (Aminek persze szintúgy van üzenete – mégpedig keserű üzenete – arról, hogy hol látták a nő helyét a korszakban.)

Azért nagy könyv ez, olyan empátia van benne, hogy azzal meg lehet hajlítani a teret. Tompa pedig az egyik legjelentősebb szerzővé nőtte ki magát, akinek irodalmi látásmódja érték a kortársak között. Csak épp egy ici-pici lendület hiányzott nekem itt-ott a tökéleteshez.

Ezt talán nem kéne bevallanom, de anno olyannyira nem tudtam eldönteni, hogy 4 vagy 4,5 csillag, hogy a pénzfeldobás elképesztően objektív eszközéhez nyúltam a kérdés eldöntéséhez. Mea culpa. Ennyit a csillagozások komolyságáról. Szerencsére a goodreads-en ilyen dilemma nincs: négy csillag, eszem, nem eszem, nem kapok mást.

* Akit Tompa Palocsay Rudolfról mintázott: https://hu.wikipedia.org/wiki/Palocsay_Rudolf show less

"Majd elmeséli, ígéri, mert mesélni szeret, ő egy mesélő, storyteller inkább, mint egy author."

Ahogy a gólya hazatér messzi földről, hogy fészket rakjon. De nincs hova. A kémény, ahol tavaly meg tavalyelőtt otthont talált, nincs sehol, csak sitthalom van, vagy egyenest: egy stadion. Tanácstalanul kering. Haza ez még, ami ennyire megváltozott? Ahová csak a tavaly és a tavalyelőtt emléke köti?

Talán a legszemélyesebb Tompa-könyv. Nem regény, legalábbis nincsenek show more benne határozott körvonalak, csak egy osztálytalálkozó, illetve az ezzel egybekötött hazautazás köti össze úgy, ahogy a fejezeteket. Homályos, széttördelt érzetek vannak, csupa olyasvalami, amire egy gólya gondolhat, aki hiába keresi egy megszokott fészkelőhelyet - de az már nem létezik. Csak történetek, és az a "bizonyos nosztalgia" maradt, meg a nyelv, a családból hozott nyelv, amire úgy húztuk rá új (és gyakran ideiglenes) hazáink nyelvét vagy dialektusát, mint egy hónaljban szűk zakót. Meg hogy bezzeg az a régi csapvíz, az volt a finom, és itt, ebben a francos országban nem lehet rendes tárkonyt kapni. De hogy haza lehet-e térni, ha a régi hazát egyszer már újra cseréltük, az egy nagyon jó kérdés. Nagyon jó kérdés, főleg mert nem lehet rá helyes választ adni. Visszatérni persze lehet, abban megegyezhetünk. De hogy ez hazatérés-e... arra ne vegyünk mérget. show less

A monumentális regény két erdélyi fiatal – egy Brassó környéki székely aljegyző fia és egy nagyenyedi zsidó kereskedő lánya – párhuzamos életútját követi nyomon, akik a 20. század eleji Kolozsváron válnak orvossá. A cselekmény a polgári Erdély aranykorától, a dualizmus virágzásától az első világháborún és az impériumváltáson át az új kisebbségi létbe való kényszerülésig ível. A tartalom rendkívül értékes kulturális, mentalitás- és show more orvostörténeti tabló, amely korabeli dokumentumok, sajtóanyagok és szaknyelv aprólékos stilisztikai reflexiójával mutatja be az egyéni sorsok és a történelem törésvonalait. show less