Lauri Viita (1916–1965)

„- Regényt írok.
– És miről?
– Csak úgy, az életről. Nincs semmi különleges témája.
– Jó, és mi a címe?
– Még címe sincs.
– Valami cselekménye csak van, nem?
– Valamiféle alapgondolata inkább.”
(242. oldal)

Nos, valahogy ilyesformán. Így aztán Viita leült, és megírta Leevi (alias Viita) ifjúságát, egy kellemesen nosztalgikus, enyhén izgága történetet íróvá válásról, szerelemről, felelősségről, meg a Nagy Kérdésekről. Ami értékessé show more teszi, az az, hogy Viita valóban egy igazi ösztönös zseninek, a természet vad gyermekének tűnik („Mint egy telivér egér! Vagy kullancs.” – ahogy Woody Allen mondta volt), aminek köszönhetően ez a jelentős részben párbeszédekből építkező regény kifejezetten izgalmasra sikeredett: van benne valami nyers hangzás, valami eredetiség, amitől az egész hiteles és életszagú. Nagy kár, hogy Viita időnként szükségét érzi, hogy a művészetről beszéltesse szereplőit (elsősorban persze kötetbeli alteregóját, Leevit), és hát ilyenkor bizony mondanak sületlenségeket vastagon. Ráadásul elég sokszor keverednek ilyen helyzetbe, mondhatni, Viita heppje az erről való diskuráltatás – ha például mindig ittam volna egy felest, amikor a srácok a művészetről kezdenek vakerálni, akkor ma be se tudtam volna jönni a munkahelyemre. De azért mégsem szívesen pontoznám le ezt a könyvet – végtére is amikor tejfölösszájú autodidakták eleresztik magukat ebben a kérdéskörben, az bizony néha tényleg így néz ki. Szóval fogjuk rá, hogy direkt volt.

(És végül címe is lett. Csak elég gyengécske.) show less

Mukava sukellus Tampereen historiaan. Tämän lukemisen jälkeen pitää tehdä pyhiinvaellus Pispalanharjun puukortteleihin, jossa talot on heitelty kuin rakennuspalikat hiekkakasalle...