Belief or Nonbelief?

This slim volume is a collection of letters written in the 1990s between Umberto Eco, renowned author, scholar, and atheist, and Carlo Maria Martini, a cardinal of the Catholic Church. The letters, which were originally published in an Italian newspaper, present these men's opposing points of view on a number of philosophical and theological topics, including: secular and religious perspectives on the end of the world, the politically fraught issue of when human life begins, the Catholic Church's refusal to admit women to the priesthood, and the ultimate source of human ethics. Though Eco and Martini often disagree, their letters maintain a consistent tone of civility and open-mindedness that is all too rare in public discourse show more nowadays.

I enjoyed this book, and I think it's somewhat unique in that both believers and nonbelievers could get something out of it. As I mentioned, both Eco and Martini approach the conversation with sincerity and goodwill, never mocking or belittling each other's positions, but actually having a genuine dialogue and hoping to learn from one another. I wish our public figures in general would take the hint! I will say, though, that I don't think these letters would actually change anyone's mind; an atheist wouldn't suddenly convert to Christianity, nor would a religious person lose his/her faith because of this book. Because the letters were originally written for newspaper publication, they couldn't be long or in-depth enough to explore the topics thoroughly. Basically, I came away from this book wanting more, but I'd still recommend it if the subject matter appeals to you. show less

Kicsit csalódás ez a könyv. Két intelligens, jámbor elme (egy szemiotikus és egy jezsuita) nekiáll kerülgetni egymást, mint a kutyák tavasszal, még nem tudva, ebből szerelem lesz-e, vagy verekedés. Aztán hamar kiderül, hogy ha szerelem nem is, de tisztelet az van, úgyhogy nekiállnak udvariassági versenyt tartani az olvasók nagy örömére. Félreértés ne essék, egyértelmű, hogy ha két okos ember beszélget, akkor ott okos dolgokat hallunk, itt sincs ez másképp. Martini indoklása az abortusz tilalmának katolikus magyarázatáról nagyon érdekes és megfontolandó*, Eco esszéje pedig az „ateista hitről” élvezet annak, akit Eco személyes világa érdekel – hogy általános értelemben hasznát show more lehet-e venni, az viszont már kérdés.

Problémám tulajdonképpen kettő volt. Az egyik, hogy a felek mintha kölcsönösen megegyeztek volna, hogy nem tanácsolnak semmit, csak leszögezik az álláspontjukat. Érthető persze az óvatosság, de így leszűkítették a diskurzus terét. Ráadásul ezzel tulajdonképpen kompromisszumot kötöttek abban, hogy a katolikus egyházra örök és változatlan entitásként tekintenek (Martini: „Az egyház nem elvárásokat teljesít, hanem misztériumokat celebrál”), amit egyfelől úgy értelmezek, mint érthető, létező igényt egyfajta egyetemes abszolútumra, másfelől viszont ha az egyház történelmét nézzük, azért ez kétséges beállítás. Hiszen az egyház végső soron annyiszor átalakult: megszűnt az inkvizíció, finomítottak a pápai tévedhetetlenség eszméjén… nyilván ezek a változások a keresztény álláspont szerint lehetnek sugalmazások eredményei, így semmi közük a közösség elvárásaihoz – viszont a laikus szemszögéből technikai értelemben mégis igényekre adott reakciók képét öltik magukra.

A másik gondom az, hogy Eco csak úgy simán válaszolt a „Miben hisz, aki nem hisz?” kérdésre, ezzel kvázi elfogadva, hogy a kérdezőnek (tehát a katolikus egyháznak) joga van úgy gondolni, hogy monopóliuma van a legfőbb jóra (ami az erkölcs végső oka) – tehát aki nem vallásos, annak meg kell magyaráznia, mivel is pótolja ezt a legfőbb jót. Holott talán először a kérdezőnek kéne bizonyítania, hogy ez a legfőbb jó (ne köntörfalazzunk: Isten) megfelelő alapot biztosított ahhoz, hogy az egyház eddigi története során (kizárólag) jó tetteket hajtson végre. Azt hiszem, Martini itt behúzta Eco-t a csőbe, kihasználva annak (vallásos) neveltetését és (talán rosszul értelmezett) kompromisszumkészségét: Econak legalábbis le kellett volna tisztáznia, milyen megszorításokkal fogadja el a kérdésben rejlő állítást. Én a magam részéről azt hiszem, nem a személy vallásossága vagy vallástalansága között van az etikai szakadék, hanem a módok között, ahogy életelveiket alkalmazzák. (Ezt valószínűleg Eco és talán Martini sem gondolja másként, de nem ártott volna körvonalazni.)

A főszereplők levelezését a kötetben a „Kórus” követi, ahol különböző olasz fickók** szólnak hozzá az ügyhöz. Emanuele Severino (filozófus) mindenkit elküld a halál véreres szemébe, akinek a válasza nem a kortárs filozófiában gyökerezik – ez a Föld népessége, mínusz három ember. Eugenio Scalfari (filozófus – ezek a filozófusok ilyen jó fejek) meg egyenesen kijelenti, hogy a jótett az konkrétan istenkáromlás ("A jó a legnagyszabásúbb kísérlet „a lét” eltörlésére. Ezért nem alapulhat Istenen, olyasmin, ami ontológiailag a kölcsönös pusztításon alapuló világot hozott volna létre. A jóban tehát Istent tagadjuk."), hisz ugye a világ nem jó, a világot meg Isten teremtette, tehát hogy lehetne Isten jó?*** Mondjuk ezek a csávók legalább eredetiek, a többiek jobbára csak mondanak valamit, amitől a vállamat vonogatom. Viszont Claudio Martelli írása nagyon tetszett, ő fogalmazta meg legtisztábban, mi a probléma ezzel a diskurzussal, és egyben nagyon szép esszét kerekített aköré, hogy Martini kiindulási pontja (tehát Krisztus) és Eco kiindulási pontja (a felvilágosodás) egyáltalán nem egymással ellentétes fogalmak, hanem egymás kiegészítői. Ez a szöveg mentette meg nekem a kötetet. (Mondjuk Martelli meg politikus, ráadásul szocialista – remélem, ezzel nem ástam el magam…) Aztán végül Martini szót kér, mindenkinek megköszöni a részvételt, lehet hazamenni.

Nekem az volt a kötettel a gondom, hogy ugyan szépen megfogalmaz egy szükséges minimumot a két fél között – ez nyilván nem semmi, de én keveslem. Lehet, Ferenc pápa elkapatott, de azt hiszem, ezen azért a józan gondolkodású keresztények (és nem keresztények) már túl vannak… Persze akadnak olyan álvallási álközösségek (Magyarországon időnként a „párt” elnevezést szokták alkalmazni rájuk), akik nem értek még el az intellektuális evolúció eme fokára – de hát őket meg eddig sem igazán tartottam keresztényeknek. Uff.

* Mondjuk egy kukacosabb beszélgetőpartner nyilván rákérdezhetett volna, hogy az abortusz tilalma hogy fér össze a halálbüntetés (elméleti, nem gyakorlati!) elfogadásával, de hát ez a levelezés nem kukacoskodó emberek között zajlott. (http://index.hu/belfold/2014/06/23/egyhazak_es_halalbuntetes/)
** ”Különböző olasz fickók” – ez a helyes kifejezés. Ugyanis a kötetben egy mukk sincs arról, hogy ők kifélék-mifélék. Szerencsére nekem itt van a google, de 1996-ban volt egyáltalán google? Vagy akkor még mindenki tudta, ki az az Indro Montanelli?
*** A francba, lebuktam, mondja erre Isten, és felszívódik egy logikai buborékban. És igen, ez egy szemérmetlen Douglas Adams-lopás. show less

In a time when academia and scholarly religion seems terribly at odds with the living Catholic faith, two men open a dialogue which is indeed a confrontation. They confront however, not each other, but the issues of apocalyptic perspective, abortion, women in the Church, violence and much more. These two men recognize these issues not as polemics to be tossed back and forth for endless bantering, but as fundamental to outlining a definition of "humanity." Both men are scholars and people of faith, aware of the cultural and social millieu around them. Although the paperback version claims "A Dialogue" it is most definitely a confrontation that forces the reader to make some decisions or at least consider issues that are all to easily show more relegated to consideration in a distant sphere rather than our hearts. show less

Curious literary exchange between two big minds about religious mostly catholic faith. I enjoyed the discussion but it had little impact on my thinking.

En esta edición, especial para regalar con el periódico Público, el subtítulo habla del fin del mundo cuando en las demás ediciones que he encontrado se habla del fin del milenio.El caso es que la referencia a la Apocalipsis que ya se hace en el primer escrito de Eco a Martini está ligada tanto al fin del mundo como (históricamente) al fin de milenio. Los textos se escribieron entre 1995 y 1996.

My Amazon review -

http://www.amazon.com/review/R2XABC583FA0FS/ref=cm_cr_rdp_perm

Este es un libro ejemplar para creyentes y laicos por igual, aunque me cuesta recomendarlo a mis amigos y conocidos. No tanto porque sea malo (todo lo contrario) sino porque hay que acercarse a él con mucho deseo de diálogo, lo cual siempre implica admitir la propia ignorancia y reconocer que en el otro siempre se puede aprender.

Con un poco de calma, el libro se termina en una hora o dos, pero vale la pena reflexionar en los temas que tratan Eco y Martini por días o años quizá. Para toda persona dispuesta a reflexionar, es un bonito recordatorio de lo mucho que ganamos si construimos en comunidad.