Trans-Atlantyk

This is one of those books where you have to ask yourself why anyone would be mad enough to attempt to translate it. Gombrowicz's idiosyncratic style is obviously the whole point of the exercise, and it's so rooted in the traditions of Polish literature as to be impossible to map into another language. Gombrowicz himself declared the book to be "inaccessible to foreigners because of its linguistic difficulties". French and Karsov (translators of the 1994 Yale edition) have made a brave attempt, and they clearly had a lot of fun doing it, but the resulting mixture turns into something like Anthony Burgess on bad drugs: Quirky, unpredictable, linguistically inventive, but with an awkwardness in its rhythm and flow that makes it hard to show more read. Full marks to them for trying, but it looks as though we'll have to learn Polish if we really want to understand why this is supposed to be such a great book. show less

Atipikus háborús önéletrajzok két tételben.

Opus no. 1. Transz-Atlantik: Tudni kell, hogy Gombrowicz a világháború előestéjén érkezett Argentínába, hogy aztán röpke 30 évre ott ragadjon. A kisregény én-elbeszélőjével is pont ez történik, és (micsoda véletlen!) ezt az én-elbeszélőt is Gombrowicznak hívják, ráadásul még író is. De a szöveg értékét az adja, hogy a szerző nem elégszik meg a diaszpóra-élmény leírásával, háttérben Lengyelország pusztulásával, hanem frenetikus paródiát rittyent az egészből. A Transz-Atlantik a XVII. század allegorikus prózáinak mezét ölti magára, ahol az író eszközei nem szavak, hanem Szavak, és a sorok közül minduntalan kikacsint Rabelais show more játékos, vérbő tiszteletlensége. Gombrowicz vitriolos szatírája kiröhögteti velünk a Honfiakat, mert szájukban a Haza szó patetikus giccsé vált, és aki nem tiszteli szentként (szt.-ként) ezt a patetikus giccset, árulónak kiáltják ki*. Bátor és zseniális szöveg.

Opus no. 2. Pornográfia: Lengyelországban járunk, ’43-ban. Elbeszélőnk, Witold, az író egy Friderik nevű gyanús egyénnel vidékre érkezik. Akik figyelmesen olvasták az előző bekezdést, most bizonnyal csodálkoznak – hogy került G. Lengyelországba, amikor az előbb még Dél-Amerikában volt? Nos – sehogy. Illetve: gondolatban. Szóval ez egy fiktív önélet-írás, és egyben unortodox háborús regény, ahol a németek statiszták, vagy még azok sem: csak a függöny mögül vokáloznak ki néha. A központban két kamasz, Henya és Karol sajátos, rideg erotikával átitatott kapcsolata áll. Ez a viszony bűvöli meg az álnok Friderik fantáziáját, akiből elő is tör a szánalmas voyeur és a démoni manipulátor – ráadásul egyszerre. Egyre gátlástalanabb machinációiba pedig bevonja az elbeszélőt is, aki egyszerre undorral és perverz vonzódással figyeli az események alakulását. Első érzésem e regény kapcsán a csalódottság volt – hiányzott nekem belőle a Transz-Atlantik játékossága. Ám amint efölött napirendre tértem, máris működni kezdett a vészjósló, idegenszerű atmoszféra, amit G. gombolyít bele. Különösen hideggé teszi a szöveget mindaz, amit az emberi morálról üzen: hogy tulajdonképpen semmilyen borzalom nem létezik, amit ne tennénk meg, ha nem egyedül kell megtennünk. „Ha földünkről egy másik planétára vagy akár csak a Holdra kirándulnék, akkor is magammal vinnék valakit – minden eshetőségre számítva, hogy emberi voltomnak legyen miben szemlélnie önmagát.” – mondja Friderik. De ha a tükör csak eszköz, hogy igazolja, az elkövetett bűnök ellenére emberi voltunkban ugyanazok maradtunk – akkor inkább törjön össze darabokra. Szerintem.

* Gombrowicz és EP e kérdésben egy gyékényen árulnak: "Azt hiszem, elvetettem a sulykot. A sulyk-ra azonban ez rá is fért. De hogy ezt a részt megírhassam, ahhoz nekem magamnak mélységes, mennyei vidámságra van szükségem: mert a legmagasabb rendű pátosz csak akkor sikerülhet nekem, ha játék." Meg amúgy is: a szöveg magabiztos formabontásai elég erős érvként szolgálnak amellett, hogy ők ketten az irodalmi víziókat tekintve szoros rokonságban állnak. show less

Like the James Joyce of Poland.

my beloved Gombrowicz