Egy piaci nap

Ez a könyv csak papíron regény. (Jó, hát melyik nem papíron az…) Végig az volt az érzésem, hogy itt az irodalom csak formai követelmény – eszköz arra, hogy elmélyítse az olvasó és a téma kapcsolatát. Závada már a narrátor kiválasztásakor is ügyel arra, hogy olyan személyt válasszon, aki 1.) elég közel van az eseményekhez ahhoz, hogy lássa azokat, de legalábbis másodkézből értesüljön róluk 2.) eléggé tisztességes ahhoz, hogy ne hazudozzon az olvasónak össze-vissza 3.) ugyanakkor eléggé érintett ahhoz, hogy ízelítőt kapjunk rajta keresztül az önigazolás lélektanából. Nem mondom, hogy az elbeszélő zökkenőmentesen simul a szövegbe – én időnként látni véltem holmi show more kilógó lólábat, ami minduntalan emlékeztetett arra, hogy itt bizony nem Hadnagy Sándorné, hanem az író beszél –, de azt hiszem, ez pont az az eset, amikor a téma joggal tapodja a padlóba az irodalmi tökéletesség-igényt. No meg ez a szaggatott, zaklatott szövegtest a lincselések, illetve a lincselést keretező párbeszédek gyakran szükségtelennek tűnő, véres és embertelen részletezésével nagyon is határozott célt szolgál: belekényszeríti az olvasót a passzív kívülálló szemszögébe, aki látja ugyan, mi történik, de mégsem tesz ellene semmit. Azt mondja, azért, mert nem tud. De vajon igazat mond-e?

Végig az volt az érzésem, hogy az Egy piaci nap akár krimiként is megállja a helyét, ahol a tanú vallomásából kerekednek ki egy szörnyű gyilkosság részletei. Závada detektívtörténetéhez képest azonban a skandináv szociohorrorok hovatovább nyáresti térzenének tűnnek. Mert itt nincsenek ártatlanok: a csőcselék ocsmány, az egykori úri „intelligencia” képtelen megérteni, hogy szalonrasszizmusuknak igenis köze van a népirtáshoz, a rendőrök között meg nincs se egy Marlowe, se egy Harry Hole, így csak széttárt karokkal figyelnek – vagy tanácstalanok, vagy gyávák, vagy még szimpatizálnak is a lincselőkkel. Rajk belügyesei pedig, akiknek fel kéne göngyölni az ügyet, inkább arra használják, hogy egyre beljebb jussanak a hatalomba – egyrészt odasózzanak a „zsidó feketézőknek”, másrészt meg a gyilkosságok ürügyén koncepciós pereket hozzanak össze, amiben lefejezhetik az előző rendszer értelmiségét. A kisnyilasokat, akik ütöttek, nem piszkálják – kisnyilasokra ugyanis a kommunista pártban is szükség van. Talán csak az áldozat ártatlan, de vele meg a kutya sem törődik. Tán még az sem, aki üt. Nincs feloldás, nincs megoldás. Nem áll ki Poirot a végén rámutatva egyvalakire, hogy „Ő a tettes!” – Poirot mindannyiunkra mutogat. De egy országot nem lehet bezárni. De az ország be tudja zárni magát. show less