Albert-László Barabási

Előjáróban leszögezném, hogy Barabási Albert László annyira olvasmányosan, annyira sodró lelkesedéssel ír, hogy Frei Tamás ezt látva üveges szemmel dobálja a kandallóba 2020 című könyvének kéziratlapjait. Másrészt viszont Barabási Albert László könyve tudományos szövegként komolytalan. Amikor a nebraskai fegyverkiállításról egy 1514-es bíborosi konklávéra ugrik, majd onnan 1917-be, ahol egy meteorológust szemrevételez, onnan pedig Bangladesbe, és így show more tovább, az engem arra emlékeztet, ahogy a bűvész felzavarja a színpadra a bögyös bikinis asszisztenseit, így terelve el arról a figyelmünket, hogy közben a háttérben épp egy nyulat tömköd bele a cilinderébe. Persze lehetséges, hogy szó sincs átverésről – de maga a szándék, hogy itt mintha el akarnák terelni a figyelmemet, már gyanakvást kelt. Hiszen ha Barabásinak igazán lenne mondanivalója, akkor elmondaná – gondolom magamban -, ezzel szemben csak pörög ide-oda, néha pedig elidőz totálisan lényegtelennek tűnő részeknél (mint amilyen a nagyszebeni kutatás egy latin nyelvű levél után), és még a könyv felénél sem hajlandó kibökni, hogy voltaképpen mi hogy jön ide. (Megjegyzem, később is alig-alig*.) Fejtegetései totálisan olyanok, mint az épp általa említett örvénylő folyadékban lebegő apró részecskék: „hatalmas ugrásokat tesznek, azok között pedig idegesítően szöszmötölnek.” Szóval: ez egy diffúz könyv.

Vegyük például ezt a Székely „Dózsa” György szálat. Tulajdonképpen a könyv felét kiteszi, de vesszek meg, ha valaki meg tudja nekem indokolni ennek szükségességét. Persze nagyon jó kis Dózsa-értekezés ez, csak az a baj vele (az indokolatlanságán túl), hogy történelmi tanulmánynak bajosan vehető. Lehet, hogy szőrszálhasogató vagyok, de ha olyat olvasok egy szakmunkában, hogy Bakócz Tamásnak „forogni kezdett a gyomra”, akkor kicsit elkedvetlenedem. Majd ha a Szent Péter bazilikában talált verejtékmaradványok izotópos vizsgálatából kiderül, hogy 1.) a verejtékcsepp Bakócz Tamáshoz tartozik 2.) a verejtékcsepp kémiai összetétele arra utal, hogy Bakócz ideges volt – na, akkor majd mondhat ilyet. Amúgy meg csak mellébeszélés. Blöff. Egyébként is az egész Dózsa-ügy olybá tűnik nekem, mintha Barabási álma lett volna írni egy történelmi regényt. Van itt párviadal, csodás események, kitágult orrlyukakkal vágtató paripák, de még Eötvös Magyarország 1514-ben című könyvéből is átvesz egy monológot (történelmi erejű bizonyíték! muhaha!). Ami szép meg jó, és ismétlem: élvezet volt olvasni, de biztos, hogy ide való?

Amúgy Barabási a következő nagyívű ígérettel nyitja e könyvet: "Ha minden jól megy, mire a könyv végére ér, Ön is eljut a felismerésig, hogy akármilyen spontán embernek gondolta magát, valójában sokkal kiszámíthatóbb, mintsem hajlandó lenne beismerni." Az a problémám ezzel, hogy Barabási innentől kezdve mintha következetesen összemosná az emberi cselekedetek statisztikai megjósolhatóságának tényét az én egyéni spontaneitásommal – ami azért egészen más tészta. Arra gyanakszom, hogy írónk a varázsló szerepében akar tetszelegni, holott „csak” tudós. Az is szép szakma, üzenem neki innen a boltból, tessék vele megelégedni. Mert maga az elmélet, az nem tagadom, káprázatos lehetőségeket rejt magában: a hálózatok tudományát kiterjeszteni az emberi viselkedés magyarázatára. Hiszen valóban, a műholdak korában az emberek mozgásáról már annyi adat gyűlt össze, hogy csak legyen, aki győzi feldolgozni, és az is tuti, hogy ezekből a feldolgozott adatokból nagyon érdekes következtetéseket lehet majd (ismétlem: majd!) levonni. De ez nem mágia – csak kreatív adatfeldolgozás. Vagy ahogy Barabási definiálja: humán dinamika. Ami viszont e könyv alapján nem tudománynak tűnik, csupán egy tudomány ígéretének. (Ami persze szintúgy nem kevés.)

Másrészt itt vannak ugye ezek a fránya villanások – azok az előre kiszámíthatatlan szabálytól való eltérések, amelyek torzítják a statisztikai adatokat, megnehezítve ezzel azok feldolgozását. Mivel Barabási címül is őket választotta, némi joggal reméltem, hogy mond majd róluk valamit – akár azt, hogyan lehet előre jelezni őket. (Na, ez valóban a humán dinamika Szent Grálja lett volna.) Ezzel szemben az író elköveti azt a bravúrt, hogy háromszáz oldalon keresztül alig ejt róluk egy tiszta szót – még definiálni sem képes őket rendesen. Amit velük kapcsolatban felhoz, az egy rakás analógia: hogy mintha villanások lennének felfedezhetők a majmok, az albatroszok, a bankjegyek, meg még ki tudja mik mozgásában is – ami tök jó, tök érdekes, de egy analógia még nem tudományos bizonyíték, pláne ha ilyen kevéssé meggyőző. Merthogy így oldalog be a Dózsa-féle parasztfelkelés is a sztoriba: mint történelmi analógia. Hiszen az is milyen kiszámíthatatlan volt. Legalább ennyire kiszámíthatatlan volt persze az is, hogy édesapám bejelentette, holnap nálunk alszik, mégsem írok róla százötven oldalt. Ráadásul nevetségesnek találom, hogy konkrétan prófétát csinál egy Telegdi nevű nemesből, csak mert megjósolta előre az eseményeket. Még ilyet! Kitalálta, hogy ha felfegyverzik a parasztokat, akkor azok esetleg fölkoncolnak pár nemest! Orákulum volt a csávó! Én meg ezennel megjósolom, hogy ha adok egy filcet Kornél fiam kezébe, akkor összefirkálja a falat. Hihetetlen, mi?

Minden tiszteletem Barabási lendületének és intelligenciájának. Biztos vagyok benne, hogy ebből a témából lehengerlő egyórás előadást tud összeállítani – de ez így egy habos-babos izé. Tulajdonképpen annyi a slusszpoénja, hogy Karl Popper „Állításával ellentétben nincs rá szilárd bizonyíték, hogy a társadalmi rendszereket nem lehet előre jelezni.” (281. oldal) Értjük: az a konklúzió, hogy nem bizonyíthatjuk, hogy nem lehet. Igaz, azt sem tudjuk bizonyítani, hogy lehet. Na, ezért érdemes volt megírni ezt a könyvet… Összességében: tudományos munkának 1 csillag, viszont ha valamiféle Pynchon-féle posztmodern regénynek tekintem, akkor 5. Így jön ki a 3.

* "Az Olvasó talán időnként eltűnődik rajta, hogy mit keres Székely György, a tizenhatodik századi hős – vagy gazember – egy humán dinamikával foglalkozó könyvben? Mi köze a természettudománynak a történelemhez?" Nem „időnként”, László, hanem állandóan ezen töprengek, amióta ebbe a könyvbe belekezdtem. Úgyhogy ha már így a 278. oldalon megkérdezted, húsz oldallal a vége előtt, hát lepj meg végre a válasszal, kérlek, mert már marhára ideges vagyok. show less

Minden bizonnyal nem ez a legmélyebb, legtámadhatatlanabb szakmai mű, amit valaha írtak. De pont arról szól, hogy a tehetség nem minden, kell a manír is. És fenn van a sikerlistán? Fenn van a sikerlistán. Q. E. D.

Szeretem, amikor egy könyv képes arra, hogy masszív negatív előfeltevéseimet pozitív viszonyulásba fordítsa át. Barabási előző könyve, a Villanások konkrétan az agylob üszkös facsonkokkal tarkított határvidékére sodort – meggyőződésem ugyanis, show more hogy nagy arányban tartalmaz valamit, amit a szaknyelv „blöff”-ként definiál. A Siker viszont egy végtelenül takaros kis kötet, iskolapéldája annak, hogyan kell ismeretterjesztő irodalmat felépíteni: legyenek benne nagyobb, 15-20 oldalas olvasmányos blokkok, aminek gerincét izgalmas példák és a vizsgálati folyamat világos felvázolása alkotja, majd ezek torkolljanak egy-két mondatos velős maximákba, amiket akár a bögrénkre is gravíroztathatunk. Dinamikus főszöveg keményre hegyezett konklúziókkal, ennyi az egész. Néha volt olyan érzésem, hogy tömörebben is fogalmazhatna a szerző, de ahhoz képest, hogy az előző Barabási-könyvemben még húsz oldallal a vége előtt se tudtam eldönteni, akar-e közölni egyáltalán valamit, ez igazán incifinciségnek tekinthető. Ráadásul (mert van ráadásul is!) olvasás közben volt pár aha-élményem is: olyan bevillanások, amelynek során ráismertem valamire korábbi észleléseim, tapasztalataim vagy olvasmányaim* rejtőzködő motívumaiból – ez pedig garancia arra, hogy az ember erős kötődést alakítson ki a szöveggel. Azt nem tudhatom persze, van-e valami gyakorlati haszna a sikeresség szempontjából, ha bebiflázzuk a kötet aranyköpéseit**, de arra mindenképpen jó volt, hogy megértsem, Barabási miért is lett a hálózatkutatás tudományának fennen lobogó fáklyája.

Amúgy meg elmondjam, mi a siker képlete?
S=Qr

Azt hittétek, nem kell megvenni a könyvet, mi?

* Például szépen kapcsolódik az egyenlőtlenség témaköréhez, közelebbről Piketty közgazdasági bestselleréhez (közgazdasági bestseller, milyen az már???). Az egyenlőtlenség is leírható ugyanis Barabási fő tételével, jelesül azzal, hogy amíg az egyén által befektethető munka korlátozott, tehát haranggörbével írható le, addig az elérhető siker határtalan, vagyis exponenciálisan növelhető. Aminek köszönhetően előfordulhat, hogy az én üzleti érzékem és teljesítményem ugyan alig marad el egy oligarcha üzleti érzékétől, de ő velem ellentétben sikeresen rácsatlakozott egy hálózati csomópontra (nevezzük ezt a csomópontot miniszterelnöknek), így vagyona mégis több ezerszerese lett az enyémnek. Na, hát ilyesmiket is ki lehet hüvelyezni ebből a könyvből.
** Ha mondjuk kivétel nélkül minden könyvkiadó elolvassa Barabásit, tökéletesen meg is érti Barabásit, és hiba nélkül alkalmazza is a Barabási-féle maximákat, akkor vajon az összes kiadó sikeres lesz, kitágítva ezzel a piac határait, vagy pont ugyanannyira lesznek sikeresek, mint addig? show less

Barabási , Albert-László (2018) – The Formula: The Universal Laws of Success. New York NY: Little, Brown and Co. ISBN: 9780316505475. Pagine 321. 9,99 €.

Seguo Barabási da quando uscì Linked nel 2003 (il libro mi era piaciuto tantissimo, e ha ispirato un mio duraturo interesse per la network analysis e anche qualche sua applicazione scientifica e analitica). Con un po’ meno di entusiasmo, ma sempre con molto interesse, avevo poi letto Bursts: l’ho recensito qui, dove do conto show more delle mie perplessità.

Se possibile, questo The Formula mi ha lasciato ancora più perplesso. Barabási e il suo gruppo studiano la scienza del successo (anzi, the Science of Success: proprio così, maiuscole e tutto, e senza nemmeno scoppiare a ridere sùbito dopo). E il libro presenta i risultati cui sono pervenuti: niente meno che le leggi universali del successo. Scusate se è poco.

In effetti, Barabási dice di rifuggere dagli aneddoti e di volersi distaccare dagli innumerevoli libri di self-help che affollano gli scaffali di management delle librerie. È proprio convinto di avere scoperto cinque leggi scientifiche, universali. Ma poi racconta, racconta… Certamente bene: Barabási ha talento per questo. E le leggi le espone, e le commenta, e le arricchisce di aneddoti spesso gustosi. Racconta le ricerche fatte da lui e dal suo gruppo; racconta il quando e il come dei momenti “eureka”, le false partenze e il lieto fine. Quello che non ho trovato è la “divulgazione” o, meglio, la “comunicazione della scienza”. Le 5 leggi universali sembrano davvero “consigli” da libro di self-help, e non leggi scientifiche. E – anche se in nota ci sono riferimenti alla letteratura scientifica a sostegno di queste tesi – la trattazione è esortativa, se non “motivazionale”.

A questo punto vi sarete incuriositi. Eccovi le cinque leggi:

Performance drives success, but when performance can’t be measured, networks drive success.
Performance is bounded, but success is unbounded.
Previous success x fitness = future success.
While team success requires diversity and balance, a single individual will receive credit for the group’s achievements.
With persistence success can come at any time.

Una curiosità: non sapevo che tandem in inglese si potesse usare anche per più persone, non soltanto due (“[…] six key collaborators: […] They work in tandem” – p. 178)

Barabási è bravo e quindi, nonostante tutto, il libro è ricco di spunti interessanti:

Seemingly, it’s the last person who makes a discovery that really matters, not the first. (p. 24)

Context matters when we assess value. (p. 60)

The Duchampian reality is that these cues shape our perception, frame our understanding, and set the market price. (p. 62)

[…] the bigger the team was, the more lopsided were the individual contributions to the final product. […] The more they were dominated by a single leader, the more successful they were. (p. 184; il corsivo è dell’autore)

[…] female economists pay an enormous penalty for collaborating. To be clear, men pay no price for collaborative work. They can work alone, in partnerships, or in groups, and their chances of tenure will remain the same. Women, on the other hand, collaborate at their own peril. From a tenure perspective, if you’re a female economist publishing with men, you might as well not publish at all. (p. 214; i corsivi sono dell’autore)

Success wanes because everything ages, falling victim to an “attention economy.” (p. 238) show less

An interesting book on network theory. The author nicely takes you through the evolutions of thought around the ways networks are organized, building up to the current theory of complex networks that relatively accurately models things like the internet. Complex networks are arranged with links between nodes. If we're thinking about the internet, then each node is a website and the links are the, well, links between them. Different nodes have different levels of fitness (mathematically show more defined as the likelyhood that it will be linked to, but practically just how good is the website), resulting in certain nodes (ex. Google, Amazon, Wikipedia) becoming hubs in the network, doing much of the work of interconnectivity for the entire thing.

The book lays out this theoretical framework very well, and it does seem accurate. The most interesting thing about the book to me, though, was its discussion of some of the implications of this. The existence of hubs means that the connectivity of a network is inordinately maintained by certain nodes and that means that those nodes are critical if you want to either protect or destroy the network. This means, for example, that some banks could be "too big to fail," because if their connectivity were lost the entire system would go out. Even more problematic, I thought, was Barbasi's discussion of the AIDS virus - HIV spreads through a network of sexual connectivity that follows this network pattern. To stop the spread of the disease you would want to interrupt this network. If there is limited treatment available (as there is in many parts of Africa, for example) network theory requires that the most promiscuous nodes have priority for treatment. Logical, but ethically weird to me.

Anyway, overall this was a very good book. It explained its topic well and gave me plenty to think about. Four stars. show less