Krisztina Tóth

Lehetett volna az is a címe, hogy Ragtapasz. Merthogy ez a kötet a sebekről szól. Az elkapart sebekről. A lüktető sebekről. A gennyedző sebekről. A behegedt, de aztán újra felfakadó sebekről. A szeretteinktől kapott váratlan sebekről. Az eltitkolt sebekről, amik kivillannak az állig húzott garbó alól. A vészjósló sebekről, amiket borotválkozás közben találunk az arcunkon, és nem tudjuk, hol szereztük őket. Szóval: mindenféle sebekről. Tóth Krisztina show more ezúttal is a mélységeket járja meg, ahogy szokta. Helyenként szikrázó emberismerettel, zsigerből, hogy azt ne mondjam: szagosan. Vannak egész káprázatos tételek: A Pioneer-10 űrszonda, a Galamb, a Kacér. Néha azonban úgy érzem, mintha az írónő rutinból kenné papírra, amit tud: „Krisztina, egy óra múlva lapzárta! Nincs a tarsolyában véletlenül valami deprimáló mondjuk a Sziget fesztiválról?” „Hogyne lenne.” „És az erdélyi vendégmunkásokról?” „Bagatell.” Ha álmában keltik fel, akkor is bármiről tud valami lelombozót írni – nem tudom eléggé hangsúlyozni, micsoda eszement profizmus, mekkora orbitális bravúr ez egyébként. Megfelelő hangulatban biztos jobban hatottak volna rám. Csak abban nem vagyok biztos, hogy akarok-e ilyen megfelelő hangulatban lenni. show less

Ha az összes olyan kortárs magyar könyvet, ami az életalatti életről, a kisemmizettekről, a nyomorról szól (függetlenül attól, hogy macskahúgyszagú bérházakban vagy Isten háta mögötti tanyavidéken játszódik), szóval ha mindezen könyveket egymásra halmoznánk, akkor alighanem fel lehetne rajtuk mászni a sztratoszférába. Megmondom az őszintét, az ilyen könyvek nálam meglehetős hendikeppel indulnak, de néhány fejezet után fejet kellett hajtanom Tóth show more Krisztina előtt. Ennek a műfajnak számomra ő a koronázatlan királynője. Hirtelen felindultságból három plusz egy pontba szedtem, miért is emelkedik ki ő ebből a sűrű mezőnyből:

1.) Tóth Krisztina nem méri meg a szereplőit, nem alkot ítéletet, hanem együtt érez. Ez az empátia olyan, mint valami lakkozás, valahogy szebb fényben tündöklik tőle a lepusztult gang. Az például, ahogy Tóth Krisztina megformálja az értelmi fogyatékos Edut, tanítani való.
2.) Legnagyobb gondom a kortárs írókkal, hogy szükségét érzik bekenni a szereplőiket tetőtől talpig fekáliával (képletes értelemben, persze), nehogy az olvasó figyelmét elkerülje, mennyire szenvednek. Vér, sorstragédiák, nyomor, erőszak, gyilok, miegymás. Szerintem ez a magabiztosság hiányából fakad: nem érzik elég erősnek a saját írói eszközeiket, nem hiszik el, hogy enélkül is megy. Na, Tóth Kriszta nem ilyen író. Ő pontosan tudja, miből mibe mennyit illik keverni; a lépcsőházba beáramló ammóniaszagot úgy is képes érzékeltetni velem, hogy közben nem okvetlenül nyomja bele az orrom a pisibe.
3.) Ami talán a legkellemesebb meglepetésként ért, az a történelmi háttér finom, tolakodástól mentes ábrázolása volt. Az Akvárium az ötvenes évektől egészen a Kádár-korszak végéig kíséri végig szereplőit, lenne mód anekdotázni, adatokkal tömködni az olvasó fejét, de Tóth Kriszta okosan csak megvillant ezt-azt. Igaza van: értem, Benkő doktor miért tűnik el egyszeriben a kórházból, miért kell egy magánlakásban abortuszt elvégezni és miért álmodnak egyszeriben lángossütöde nyitásáról a ravaszok, és akkor is értem, ha az író nem bonyolódik bele egy történelmi esszébe, amit óhatatlanul a regény érzékeny szövedéke sínylene meg. Nehéz ám elbújtatni egy korszakot a mese mögé, sokkal nehezebb, mint az arcomba belegyömöszölni.
1.) Bámulatra méltó, hogy egy novellista, aki most először vág bele a regényírásba, mennyire kézben tudja tartani a regény szétfoszló szálait. Mindennek célja van, semmi sem funkció nélküli, a dolgok végül mind jelentést nyernek. Bravúros.

Szóval nem bánnám, ha Tóth Krisztina nem csak rövid kitérőt tett volna a hosszúprózába. show less

Nyilván ezek nem elbeszélések – úgyhogy nem is nagyon beszélnek el semmit. Zárt panelek azokról a dolgokról, amiket mi is mindennap láthatunk az utcán jártunkban-keltünkben, csak éppen elmegyünk mellettük, és a dolgok annyiban maradnak. Tóth Krisztina ezzel szemben elmegy mellettük, aztán otthon megírja őket. A kötet első fele a kilátástalanságé – az író a tőle megszokott magabiztossággal és érzékenységgel rajzolja tovább a Nagy Magyar Dögök show more Arcképcsarnokát, és hát ebben alighanem ő a koronázatlan királynő kis hazánkban*. Pontosan és fájdalmasan skicceli fel azokat, akikbe nap mint nap belebotlunk a buszon, a munkahelyünkön vagy az iskolában – azokat, akiket Réz Pál így írt le: "Ronda egy nép ez a mi népünk, kérlek tisztelettel. És ezt nem mint zsidó mondom, hanem mint magyar mondom. Komisz, ronda nép vagyunk. Ha egy pici hatalomhoz jutunk, elviselhetetlenek vagyunk. Ha ellenőrök vagyunk a villamoson, már meg lehet tőlünk őrülni." A szövegekben nem sok lélekemelő van – ha csak az nem, hogy ezeknek az alakoknak a sorsába általában bele van kódolva önnön büntetésük: a magány, a sértettség, a kozmikus frusztráció. A mitesszer, ami elcsúfítja ezen etap bőrét, az a reflektálatlanság – egyes szövegekben Tóth Krisztina nem tudja elkerülni a tárca-forma rövidségéből fakadó veszélyt, ezért írása túl nyersen reagál a kiinduló problémára, magyarán: szimpla plakátszöveggé silányodik. (Pl. Kiment a ház az ablakon)

A kötet második fele ezzel szemben már sokkal inkább napsütötte sáv – jelentős részük a reményről és az együttérzésről szól, vagy ahogy az egyszeri laikus mondaná: „szépek”. Ezen kívül akad ebben a szakaszban néhány úgynevezett anekdota is, vicces történetkék dedikálásokról, kísértetegerekről, stb. No most nálam ők amortizálták a pontozást, mert szerintem Tóth Krisztina nem anekdotázik olyan jól – ő írja csak tovább a maga szociobestiáriumát, mert az az ő műfaja. Ilyen értelemben én pont ellenkező okból fanyalgok, mint akik túl sötétnek látják a Tóth-féle univerzumot: én ennél következetesebb komorságot és kilátástalanságot is el tudtam volna viselni – sőt, el is vártam volna. Értem én, hogy ezek az anekdoták megmutatják Tóth Kriszta emberi oldalát – de hát azt eddig is tudtam róla, hogy ember, nem pedig mondjuk sivatagi róka vagy pilisi len. Ettől függetlenül persze ez egy olvasásra érdemes kötet, bár meggyőződésem, hogy nem a tárca TK igazi erőssége, hanem a novella, ahol a szereplők gazdagabb interakcióba kerülhetnek egymással.

* Egy jellegzetes magyar alfaj, az ún. „frusztrált vénasszony” ábrázolása például egyszerűen parádés. Lásd: a Troli vagy a Pörgettyű c. írásokat. Talán ezek a kötet csúcspontjai. show less

A 6 és 3/4 éves szerint „ez iszonyat burgonya marha jó volt”, bármit is jelentsen ez :)

Jó tett helyébe jót várj típusú, klasszikus, mégis mai mese. Nem szájbarágósan terelget a helyes útra, ez nekem is nagyon tetszett. Nehezebben haladt viszont vele, mint a Most én olvasok! sorozattal. Ott a rövid fejezetekre tagolt szöveget könnyebb egy igazán kezdő olvasónak megemészteni, mint ezt az egybeömlesztettet. A sztori viszont öt csillagos.