George Saiko (1892–1962)

Mielőtt belekezdek egy könyvbe, szokásom belelapozni, hogy sok párbeszéd van-e benne, vagy masszív tömbökben súlyosodik a szöveg. Ha meglehetős mennyiségű a párbeszéd, akkor szellős olvasmányra számítok – de ebben a könyvben ez a módszer abszolút csődöt mondott. Szó se róla, Saiko könyvének jelentős része a szereplők di- sőt trialógusaiból épül föl, de ebből kiindulva se számítson senki könnyed sétagaloppra. Az írónak ugyanis sikerül elérnie, show more hogy amikor bekapcsolódunk ezekbe a beszélgetésekbe, az a határozott érzésünk támad, hogy jóvátehetetlenül lemaradtunk az elejükről – mert Saiko egy párbeszéd megjelenítésével nem egy adott téma kifejtését szeretné elérni, hanem magának a párbeszédnek a feszültségét kísérli meg érzékeltetni. Félbetört mondatai, a beszélők által lenyelt szavak mind ezt a cél szolgálják: egy olyan klausztrofób, lidércnyomásos próza jön így létre, ami határozottan megfekszi az ember gyomrát – én tényleg konkrétan rosszul éreztem magam néha tőle. Ami, tekintve, hogy az írói szándéknak tökéletesen megfelel, megér öt csillagot. (Még akkor is, ha finoman szólva sem voltam túl karneváli hangulatban ettől a regénytől.) Ráadásul bár ez a könyv bizonyos perspektívából történelmi regénynek nevezhető (hátteréül az 1934-es nemzetszocialista puccskísérlet és Dolllfuss osztrák kancellár meggyilkolása szolgál), de Saiko ezt az eseménysort darabokra tördeli, álomszerű visszaemlékezésekkel szakítja meg, és ami maradt, még azt is a fonákjáról vizsgálja. Ugyanakkor hangsúlyozom, hogy ez a módszer tökéletesen szolgálja az írói célt: megmutatni a paranoid légkört, ami a kor Ausztriáján eluralkodott, az elképesztő emberi gonoszságot, a babonás butaságot, a részvéttelenséget, másfelől a kiszolgáltatottságot, a tehetetlenséget, mégpedig sajátos posztmodern eszközökkel*. Összességében rendkívüli írói bravúr, egy olyan világábrázolás, ami beleeszi magát az emberbe – nem az a könnyed nyáresti tinglitangli. (És hát – előre szólok – ebben a könyvben található a világirodalom egyik legborzasztóbb nemi erőszak ábrázolása.) Rám nagyon nagy hatással volt, olyan történetet találtam meg benne, ami generációnként újra meg újra megtörténik velünk (többek között éppen most is), és Saikonak sikerül úgy elmondania, mint talán senkinek. De azért nagyon örültem, amikor végre vége lett. Az extrém szövegek kedvelőinek ajánlom.

* Saiko saját hitvallása szerint az irodalom feladata ott kezdődik, ahol a tudományos vizsgálódás kénytelen megtorpanni: a kimondhatatlan és irracionális folyamatokat kell a „tudat szintjére” emelnie. Persze itt ismételten beleütközünk a posztmodern irodalom mindenkori korlátaiba: lehet-e kimondani a kimondhatatlant? Ha pedig csak érzékeltetni lehet, nem lesz szükségszerűen szubjektív ez az érzékeltetés? Magyarán: az olvasóknak nem túl csekély hányadát (elitista kifejezéssel: a krémjét) lesz képes megszólítani? A kérdésre nincs válasz – helyesebben számtalan válasz van. Az egyik Saikoé. show less