Daniel P. Mannix (1911–1997)

A létező szocializmus nem arról volt híres, hogy számolatlanul eresztette be a magyar piacra a mérvadó nyugati történészek objektív munkáit – többnyire azok csúsztak át, akiket valamilyen módon integrálni lehetett a marxista történelemszemléletbe. Mannix és Cowley könyve ezek közé tartozott, hiszen a rabszolga-kereskedelem története tökéletesen beilleszkedik a „rohadt imperialisták” diskurzusba* – szerencsére, mert különben meg (a témához képest, show more és persze ahhoz képes, hogy a polgárjogi mozgalmak fősodrában jelent meg) objektív, tárgyilagos és amúgy is: marha fontos mű. Olyannyira tárgyilagos, hogy az utószó szükségét is látja megdorgálni ezért, ilyesformán: szép, szép ez a sok adat, de hát le kellett volna vonni a megfelelő tanulságokat is… Amit értsünk úgy, hogy el kellett volna jutni egészen a marxizmusig, nem megállni a roosevelt-i liberalizmusnál. Én meg úgy vagyok vele, hogy elég nekem az adat, levonom magam belőle a konklúziót, köszi szépen.

Mannix és Crowley a XVI. századtól egészen az amerikai polgárháborúig tekinti át a rabszolga-kereskedelem alakulását. Abból a történelmi pillanatból kezdik el vizsgálódás, amikor az Amerikát meghódító fehérek rájöttek, hogy ezek az indiánok túl gyorsan amortizálódnak a bányákban meg a földeken – és akkor felvillant valakinek a feje fölött az a kis villanykörte (amit amúgy csak Edison talált fel évszázadokkal később), hogy heuréka! hiszen ezek a feketék Afrikában olyan jó munkásemberek, biztos nagyon megfelelnének a cukornád-ültetvényeken. (Íme egy példa a pozitív diszkrimináció káros hatásaira.) Sajnálatos módon partnereik is akadtak az idea megvalósításában, mégpedig a nyugat-afrikai partvidék törzsfőnökei és királyai, akik egyszerűen káprázatos ötletnek tartották, hogy rumért és puskákért cserébe rabszolgákat adjanak el a csávóknak a vagány vitorlás hajókon. A rumot aztán megitták, a puskákkal meg rabszolgaszerző-hadjáratokat indítottak, hogy még több rumot és puskát szerezhessenek – talán így kezdődött el európai segítséggel az az erőszakspirál, amit mai napig megfigyelhetünk a Fekete Kontinens egynémely szegletében.

A rabszolgaság kialakulásának tehát gazdasági, nem pedig fajelméleti gyökerei voltak** – ami azt illeti, a fajelmélet inkább a rabszolgaság hatására alakult ki, egyrészt mint igazolási kísérlet, másrészt mint önbeteljesítő jóslat. Hiszen milyen egyszerű volt rámutatni egy feketére az dohányföldön, hogy „Hát nézzétek, milyen koszos! Ugye, hogy mennyire izzad? És még írni sem tud! Bezzeg a fehér ember!” Ezek az érvek pedig akkor fogalmazódtak meg (nem ritkán bibliai hivatkozások formájában), amikor pár igazi kereszténynek (elsősorban néhány kvékernek) eszébe jutott, hogy mégsem rendjén való emberi lényeket elragadni, és állatként dolgoztatni – ezzel kezdődött az a késhegyig menő vita, amely előbb a rabszolgaság angliai betiltásához***, végeredményben pedig Észak és Dél polgárháborújához vezetett. Vagy ha egyetlen dátumot akarunk kiemelni, 1862. február 21-ig, amikor az Egyesült Államok bírósága először merészelt egy bizonyos Nathaniel Gordon rabszolgakereskedő-hajó kapitányt olyan büntetésben részesíteni, amit a törvény betűje már 1820 óta előírt: felakasztatta. (Tegyük hozzá, a rabszolgaság megszüntetésének morális kötelességét felhasználták az európaiak Afrika gyarmatosításakor is, mint fedősztorit, de ez egy másik történet. Mindenesetre kacskaringósak a történelem útjai.)

A Fekete elefántcsont kiemelkedő olvasmány, és nem mellesleg megrázó élmény. Felvázolja egy valódi tömeggyilkosság hátterét***** – engem különösen a rabszolga-kereskedelmet fű alatt pártoló Egyesült Államok és a rabszolga-kereskedelmet üldöző Brit Birodalom diplomáciai kekeckedései idegesítettek fel, amikor előbbiek nemzeti presztízskérdést csináltak abból, hogy a briteknek hiába van emberileg igazuk, de mivel britek, ezért ne legyen már igazuk. (Nem is beszélve a déli szavazókról, akiket jobban is szeretünk.) Érdemes elővenni ezt a könyvet, mert nem árt újra és újra emlékeztetni magunkat arra, hogy a fehér ember híres keresztény kultúrája azért nem mindig volt olyan keresztény. Sőt belegondolva… ha történelmét tekintjük, nem is igen tekinthető kereszténynek.

* Ahogy beleillett a sémába Dee Brown Vadnyugat története indián szemmel c. remek könyve is, ami értelmezhető e tanulmány párdarabjának, hiszen az amerikai történelem másik szégyenét feszegeti (az indián őslakosság kiirtását), és szintúgy a polgárjogi mozgalmak forrásszövegévé vált.
** Érdemes megjegyezni, hogy ugyanebben az időszakban fehérek ezreit is a szó szoros értelmében elrabolták egyes kereskedők, hogy szerződéses szolgaként (kvázi rabszolgaként) dolgoztassák őket a gyarmatokon.
*** Jellemző, hogy Wilberforce és a brit abolicionisták végül nem a feketék szenvedésének bemutatásával győzték meg a Parlamentet, hogy törölje el a rabszolgaságot, hanem azzal az érvvel, hogy a rabszolgakereskedő-hajókon a tengerészek (tehát a fehérek) halálozási aránya sokkal nagyobb volt****, mint a többi kereskedelmi ágban. És hát milyen dolog már pazarolni a drága angol vért.
**** Ami amúgy teljesen igaz állítás. Sőt, egyes adatok szerint a matrózok halálozási aránya még a raktérbe zsúfolt rabszolgákénál is lényegesen nagyobb volt. Hiszen utóbbiak végül is értékkel bírtak, óvni kellett őket, előbbiek viszont csak egy név voltak a bérlistán, amit bármelyik kapitány szíves-örömest kihúzott, ha úgy hozta a sors.
***** Becslések szerint 15 millió ember kelt át a tengeren akarata ellenére a rabszolga-kereskedelem három évszázada során, a járulékos veszteség pedig akár 30-40 millióra is tehető. show less

You can't review a Mannix book without first highlighting Mannix, the King of Cool - a true master of the lost art of living.

The son of a U.S. navy officer (Commodore), he follows his own tune, joining the circus, mastering sword swallowing, travelling extensively, pursuing a love for animals, writing about them with interest and a light touch. His fiction is just bad. It must be said. Come closer though, here's the gold: his nonfiction is deeply researched, bullet proof accurate yet reads show more like populist pulp. Gobble it! It's great! We can say more about Mannix, like he wrote the Disney classic "the fox and the hound" and so on, but let's on to the review of "The way of the Gladiator".

Surprise, it's about gladiators. You think you know but you don't. Not like this. The depth, the detail, the variety. It's staggering stuff. His knowledge, historical veracity and structure of presentation are artworks of informed and informing.

Get down in the guts and the sand and prepare to go "whaaa...? I did not know that." This is his very best work, The One. For lovers of action, of history, of Mannix, or crazy sh*t that's 100% true and 105% outrageous. show less

Even if you've read extensively on the Roman Empire...its people, its conquests, its trade network, its road-building, the Games...you'll still be amazed and sickened at the cult of brutal death Daniel P. Mannix describes in this book. Usually, only the bare bones (pun not intended) of the games are detailed in other accounts, but here the author details the broad range of imaginative executions condemned criminals and gladiatorial contests arranged for the Romans mob. With the games reduced show more over the years from the Spartacan duels between trained gladiators to the wholesale slaughter of huge numbers of amateurs armed with swords in arenas awash with blood, women in the stands scratched their cheeks in their ecstatic bloodlust and men pounded their seats. If you get too romantic a view of Rome, this will set you straight. Highly recommended. show less

I picked this up at the Salvation Army in Buffalo. It's certainly dated, but does have some laugh-out-loud lines. If you've any interest in the old-fashioned carny life and are willing to overlook the politically incorrect tone of a book written in the late forties, this is worth a read. Some of the sword and neon-tube swallowing stories are positively harrowing, as are the fire-eating. That's a stiff learning curve.