Többször kacérkodtam ezzel a könyvvel, most kölcsözve jutottam hozzá.
Az egyik vesszőparipámról szól, arról, hogy miként lehet olyan felületet készíteni, amivel a felhasználó munkáját segítjük vagy legalábbis a lehető legkevésbé akadályozzuk.

Az először nagyjából húsz éve megjelent könyv sajnos menthetetlenül idejétmúlt. Ezt a szerző is érzékelte, ezért kétszer is átdolgozta, és egy mobilokra vonatkozó új fejezettel is kiegészítette. Azonban ez a bővítés is 2014-es, ami ezen a területen, nagy idő.
A fontos alapelveket fogalmaz meg, de ezek legnagyobb részét már rég tudom. A weboldalak jó része is ennek megfelelően készül, ami meg nem (állami adatszolgáltatás, nyakatekert rendelési oldal) az amúgyis menthetetlen. Ami újdonság, az pedig nem túl releváns, például az, hogy hogyan készítsünk személyesen használhatósági tesztet. Ilyet valószínűleg sosem fogok csinálni.

Ettől még muníciónak jó lehet, amikor a saját felületeinket tervezzük.

Úgy fogtam bele Háy János hétszáz oldalas irodalomtörténetébe, hogy kicsit olvasgatom itt-ott és remélhetőleg pár év alatt végzek a nagy részével. Ehhez képest az elejétől a végéig elolvastam és a nagy részét élveztem. A kötet Szerb Antalt idézi: hasonlóan alapos, a teljes magyar irodalmat áttekintő munka, mely bevallottan szubjektív is. Mivel nem az Akadémiának készült, hanem el kell adni a közönségnek, ez így érthető. Nem értek egyet azokkal a kritikusokkal, akik ezt a szubjektívitást kifogásolták és a könyvet nem irodalmi munkaként értelmezték.

Túlsúlyban voltak a költők és a versek, pedig amikor magyar irodalmat veszek a kezembe, akkor 90%-ban prózát forgatok. Szerintem ezzel a többség így van és mindig is így volt. Emiatt a költészettel való kiemelt foglalkozás kevéssé indokolt. Ezt általában igaznak tartom az irodalomoktatásra is. Szívesen olvastam volna többet a mostanában sokat emlegetett Jókairól és Gárdonyiról, és legalább valamennyit Németh Lászlóról, Esterházyról, és kortársakról, mint Moldova, Nádas, Závada.
Kevésbé élveztem azokat a részeket, amikor számomra alig ismert íróról volt szó, bár például Kaffka Margit főművéhez, a Színek és évekhez kedvet csinált.

Oktatási módszertani kérdés, hogy mennyire kell az élettörténet és mennyire áll meg/értelmezhető az életmű önmagában. Megértem, hogy sokan az utóbbit támogatják, én szeretem show more megismerni az írót is. Háy is próbál minél többet a művekről beszélni, de a legtöbb esetben az életekről is nagyon sokat meg lehet tudni. Tetszettek az egysoros alcímek, melyek találó, modern címkét adnak a szerzőknek.

Az anyag annyira sűrű, hogy kedvem lett volna jegyzetelni és alkalomadtán az íróval megvitatni, elemezgetni néhány gondolatot. Sokszor felnevettem, akár az eredeti szóhasználat vagy az életutak meglepő részletein, az írók esendőségén, de akár az azon a profán megközelítésen, ahogy a szerzőket, nem szobrokként és hősökként, hanem írótársként, emberként kezelte és nem volt kíméletes, ha a minőséget nem találta megfelelőnek.
A személyes, de nem annyira személyeskedő, mint szakmai (un)szimpátia némelykor átlép bizonyos határokat: Babits olyan mértékben van ízekre szedve, hogy az már nekem is fáj.
Ugyanakkor sokszor szeretettel, a gyarlóságokat megértve ír a szerzőkről. Az adott irodalmi korszakhoz képest ódivatú, elmaradott műveket pedig nem feltétlenül személyes gyengeségnek, hanem az irodalom és az ország egészének elmaradottságának tulajdonítja.
A vége felé kicsit elvesztettem a lelkesedésem, mert a világháború utáni irodalommal kapcsolatban inkább iránymutatást szerettem volna kapni, hogy kit érdemes olvasni, de vagy az érintett művek nem voltak nekem szimpatikusak vagy Háy közelmúlttal kapcsolatos kissé nosztalgiázásba hajló elemzése nem volt már annyira átütő. A dalszövegekről szóló fejezettől is többet vártam.

Összességében humoros, eredeti mű, erősen ajánlott. show less

Nehezen kategorizálható, mégis könnyű kis, kétszáz oldalas olvasmány. Van benne némi Agatha Christie-s nyomozás, de gyilkosság nélkül, Rejtő Jenős kavaradás, különösebb humor nélkül. Mégis a központi téma a fiatal felnőtt főszereplő valódi felnőtté válása az élet fel és lefele vivő, meglehetősen valószerűtlen hullámain lovagolva. A huszonévesen mesélő srácot 18 éves szülinapján hagyta el anyja egy görög milliárdos kedvéért, amit a fiú sosem dolgozott fel. Az apa eddigre már nem volt teljesen beszámítható. A semmiből felbukkanó vér szerinti, halálos beteg apa egy milliárdos, akinek óriáskonglomerátuma hamarosan a fiúé lesz. Ebben nincs sok köszönet, mert a vagyonnal jár egy csak a pénzre hajtó, egy napig kitartó feleség, illetve egy sereg sikkasztó alkalmazott, ami miatt a cégcsoport tönkremegy és mindenki a főhőst teszi felelőssé. Erre ő Párizsba menekül, ahol két Nobel-díjas professzor kétfedelű pszichológiai kísérletének részese lesz. A kísérletvezetők a szálloda lakóinak azt ígérik, hogy valami történni fog. Bár igazából semmi nem történik, a terv szerint azt vizsgálják, hogy a kísérlet résztvevői milyen "eseményeket" vesznek észre, ami különféle bonyodalmak elindítója is lesz. Eközben a beavatott főszereplő az anyjához és céggel kapcsolatos felelősséghez való viszonyát próbálja tisztázni.
A különféle idősíkok váltogatása szinte show more már kötelező elem a hasonló könyvekben, de sokszor inkább fárasztásnak vagy írói kunsztnak érzem, mint valódi szórakoztató elemnek. show less

Mindig is szimpatikus figura volt Obama, a 2008-as győzelmi beszédét retorikai szempontból is izgalmasnak találtam. A feleségéről a bulvárszintű hírekből is pozitív képem alakult ki.
A könyv kevésbé az elnökfeleség nézőpontját mutatja, mint inkább az önálló, saját lábon (no pun intended) is megálló, erős, színesbőrű nőét, ahol minden jelző külön is hangsúlyos.

A munka nagyon profi, gyönyörű kifejezések, választékos szóhasználat jellemzi, sokszor igazán szívhezszólóan. Ez a profizmus azonban néha már túlzás, sokszor mesterkéltté válik, illetve egy menő íráskurzus eredményének tűnik. Nem tudom, mennyire saját munka, de valahogy egy egész kreatív csapatot érzek mögötte, akik egy terméket akarnak eladni.
Másik problémám, hogy nagyon hosszú és ehhez mérten nem elég izgalmas. Ez végülis az élet szempontjából jó (vö. Élj izgalmas időkben!), de egy könyvnek nem tesz jót.
A könyv benne a várttal inkább ellentétes hatást váltott ki: a korábbi ismeretek alapján Michelle nagyon szimpatikus volt, a könyv hatására már kevésbé az.

A gyerekkori történetek, trauma, a feketékkel kapcsolatos előítéletek megjelenése még érthető és átérezhető volt.
De a folytatásban is szinte minden oldalon a feketék nehézségeiről van szó. Ez már nekem is fárasztó.
Nem azért, mert mindez nem igaz, hanem mert olyan, mintha a pszichiáterénél igazolná minden életmomentumát ezzel a show more tematikával. Ahogy hasonlóan fárasztó állandóan Nagy Magyarországot és Holokausztot hallgatni. Ezek is igazak, de annyi néppel bántak és bánnak el most is, hogy önzés mindig csak a magunk bajával foglalkozni.
Ezen túlmenően különleges helyzetben van a KKEurópai olvasó, mert fehér, de általában rosszabbul él, mint az átlag amerikai. Innen nézve a nehéz gyermekkor relatív: külön gyerekszoba, kertes házban, már tinikorban tengerentúli utazás, az átütő siker előtt is évenkénti látogatás Hawaii-n. Ezzel sokan kiegyeznének. A világ Magyarországgal szerencsésebb térségeinek lakóiról nem is beszélve.

Michelle igyekezett a saját céljaira koncentrálni, a politika és az elnök munkája, maga az elnök is csak egy háttér a könyvben. Az általa sugárzott kép még elnagyoltságában is leegyszerűsítő: a demokraták jók, a republikánusok rosszak.
Töméntelen indulatot érezni, ami a szimpátia és az alapvető egyetértés ellenére is visszás.
Kicsit olyan, mintha a rengeteg elvégzett munka igazolná a munka értelmét. Pedig ez bár önmagában érték, sajnos nem feltétlenül eredmény. Pl. a réz*ú bagolygyárban dolgozók kihajthatják a belüket, amíg a veszteséget termelik, addig hasznot nem hajtanak.
Obama elnökségét óriási sikerként értékelni polgárjogi szempontból érthető, de mint elnöki teljesítmény kevésbé. Az amerikai társadalmat egyszer és mindenkorra megváltoztató eredményként láttatni különösen furcsa, figyelembe véve a következő politikai időszakban a polarizáltság növekedését, és a következő elnök működését. show less

Úgy adódott, hogy ezt a novellagyűjteményt hangosan olvastam el, jórészt téli hétvégéken a teraszon, a napsütésben ülve.
A korombéli szerző sokat látott a világból, elsősorban a Közel-Keleten az arab tavasz idején számos országban járt. A novellák főleg Magyarországon játszódnak, de vissza-vissza utalnak a korábbi élményekre: interjúkészítés é foglyok kivégzése Szíriában (Egy kis szívesség), angol fotós ivócimbora halála egy bombázás során (A szobrok), háborús helyzetben cserben hagyott (alkalmi) társ (Hazatérés).
A nem háborús történetek is meglehetősen szikárak és semmivel sem kíméletesebbek: holokauszt miatt elvesztett és túl későn megtalált szerelem (Szerelem), a homoszexualitáshoz és önkielégítéshez kapcsolódó bűntudat megélése (Rá se ránts), gyerek láthatásának elvesztése egy szétesett házasságban (Nem könnyű), cigányok kirekesztése és reménytelen küzdelme az ördöggel (Keresztelő), Istenhit elvesztése gyerekkori traumáktól (Kifelé a Pokol-völgyéből), segítség a menekültnek látszó terroristáknak egy házasság megmentése érdekében (Hosszú hétvége), rákos gyerekkori barát meglátogatása (Pehelysúly), egy nem igazán akart gyerek elvetélése (Kétcsík).
A könyv hangulata a nemrég olvasott Holtversenyt juttatja az eszembe, bár nyelvileg ez kevésbé végletes, nem annyira fröcsög a káromkodásoktól.
A történeteket lazán összeköti a show more beszélő, akinek az élete szép lassan, mintegy mellékesen összeáll a történetekből. A főszereplők nem is kimondottan azonosak, ez csupán feltételezhető. A vezeték- és a keresztnév is csak egy-egy megszólításból, külön novellákban kerül elő. A főszereplő természetszerűleg az író alteregója, aki saját elmondása szerint nem elég jó író ahhoz, hogy ebből megéljen. Ez a fajta kibeszélés is a teljesen aktuális témák is növelik a kapcsolatot a könyv és a valóság között. Más kérdés, hogy vajon ez a szöveg miként fog öregedni.
Visszatérő motívum Sopron és környéke, ahonnan az író származik, legtöbbször a gyerekkora visszatekintés részeként. Szintén többször felbukkan a vadászat, az elejtett állat pusztulása. A szereplők többnyire hátrányos helyzetűek, megvetettek, üldözöttek: migránsok, melegek, transzvesztiták, cigányok, árvák.
A novellák mintegy felkészülést jelentenek a címadó kisregényhez, amiben minden összegződik egy eléggé kiszámítható, mégis az eddigieknél is lélekmarcangolóbb történetben.
Ezúttal két nevelőotthonból származó árva tanyasi fiatal reménytelen sorát követhetjük, ahogy belesodródnak a migránsokkal való határ menti erőszakoskodásba. Eközben a főszereplő rémálmok során át éli újra az öngyilkos anyjával kapcsolatos bűntudatát. Ez az érzés egyre nő, ahogy teljesen sivár, pénztelen élet elől menekülve egy határvédő csoport részenként egyre durvább dolgokat követ el, míg végül varjúkirállyá, azaz ördöggé nem válik. A végső "pozitív" fordulat is ellentmondásos, a remélt bűnhődés elmaradása lesz az igazi büntetés. show less

Legalább annyira oknyomozó, mint amennyire történelmi könyv. Crowley az ismertebb történelmi források mellett az arab nyelven fellelhető anyagokra is támaszkodott és a nagyobb időtávot áttekintő bevezetés után szinte napról napra vezeti végig olvasóit az ostrom eseményein. Sokat idéz szemtanúktól vagy kortársaktól. Bemutatja mindkét oldal motivációit, korlátait és lehetőségeit. Hosszan ír az európai politikai háttérről, mint az egyre fogyatkozó utánpótlás okáról. Láthatjuk, hogy a város sokszínű lakosságának különböző hatalmi csoportokba tömörülése, hogyan vezetett teljes széthúzáshoz, egymás elleni fizikai küzdelmekhez, melyek tovább rontották az amúgyis egyre fogyatkozó esélyeket. A muzulmán oldalon megfigyelhető stratégia váltakozásának, az egymást olykor erőszakosan váltó vezetőknek, a mongolok elleni harcoknak és politikai manővereknek a bemutatása a másik fél nehézségeit is szépen feltárja. A csataleírás a puskapor használata előtti középkori ostrom minden jellegzetességét leírja technikai és emberi értelemben egyaránt. A végső bukás után körüli zűrzavar egymásnak olykor ellentmondó beszámolóinak hihetőségét is elemzi. Egymás mellé rendezi az európai fél önfényező vagy épp önfelmentő utólagos kommentárjait.
Nagyon alapos könyv, valószínűleg Crowley más munkáit is olvasni fogom.

A könyv címe és az összes fejezetcím vicces szójáték, melyek a mindenhol megjelenő adatbányászat és adatelemzés hátulütőit kapcsolják a háborús retorikához.
A szerző Harvard-on szerzett PhD-t matematikából és komoly programozói gyakorlata van. Ezek alapján tényekkel, egyenletekkel és grafikonokkal alátámasztott érvelésre számítottam.
Ezzel szemben - minden tudományos erénye ellenére - a könyv inkább egy társadalmat felrázni szándékozó, dühös röpiratnak érződött. Ezzel nincs is feltétlenül baj - sőt, tényleg fontos ezen eszközök rejtett, mégis súlyos problémáira felhívni a figyelmet - csak nem erre számítottam és az utóbbi időben kicsit túlteng a demokrata vs republikánus, amerikai belpolitika az életemben (elnökválasztás, plusz Becoming-ot is mostanában olvastam).

O'Neil fő állítása , hogy egy adatelemzésen alapuló algoritmus a demokráciát és az emberi jogokat célzó tömegpusztító fegyverré válhat, ha a következő tulajdonságokkal rendelkezik:
- átláthatatlan,
- skálázható,
- károkozásra képes.

Az első komponens, a megérthetőség/megismerhetőség hiánya azt okozza, hogy a modellben meglévő hibákat, helytelenül használt paramétereket vagy idejétmúlt elemeket nem lehet észlelni és kijavítani. A skálázhatóság segítségével a helyi kis rasszizmusok és részrehajlások hatalmas méretűvé duzzadhatnak és mivel ezek eljárások börtönbe kerülésről, show more szabadlábra helyezésről, felsőoktatásba jutásról, hitelről döntenek, ezért élet-halál urai, így életeket tehetnek tönkre.

A szerző ezt számtalan példán keresztül mutatja be, kiemelve azokat az egyszerűbb modelleket is, melyek a három tulajdonság egyikének hiányában nem vagy nem ennyire problémásak.
Egyúttal a társadalmi igazságtalanságok szónokaként teljesen jogosan beszél a 2008-as gazdasági válság felelőseinek szinte teljes büntetlenségéről, a feketéket sokkal jobban sújtó igazságszolgáltatásról, az élet minden területén megjelenő célzott, sokszor rossz szándékú marketing okozta károkról.
Azt is hosszan tárgyalja, hogy a "hasonló a hasonlóval" elv alapján sokszor a demokrácia azon alapelveke is sérül, hogy mindenki valós és nem a vélt cselekedetei alapján ítéljünk meg.

Megoldást persze ő sem tud kínálni, a hippokratészi eskühöz hasonló adattudósi fogadalom ötletét nem igazán tudtam komolyan venni.
A záró gondolat mégis reményteli: a XIX. század korán haló bányászgyerekei is túllépett a történelem, bízhatunk benne, hogy a károkozó algoritmusok is morális okokból hasonlóan el fognak tűnni. show less

Novellagyűjtemény a XIX. század első feléből.

Az orr: Mint egy korai sci-fi, kicsit Kafka Átváltozásához hasonló a hangulata és az abszurditása.
Az arckép: Talán ez volt a legjobb darab. Két egymás után fűzött, egy szuggesztív, baljós festmény mentén összekapcsolt történet.
A köpönyeg: A klasszikus kelet-európai nyomor, egy kis szürreális csavarral a végén.
A hintó: Semmi különös, meglepetés vagy különösebb mondanivaló nélkül.
Az őrült naplója: bár ez a címadó, leghíresebb darab, nekem annyira nem tetszett, mert túlságosan széteső volt.

Franciaországból kaptam, ha már nem sikerült eljutni a Louvre-ba idén sem. Korábban sokszor felmerült múzeumban, hogy egy szép színes kiadványt megvegyek, de az ára mellett az is visszatartott, hogy úgy éreztem, sosem fogom elolvasni, csak a múzeum hangulata venne rá, hogy megvegyem. Azóta már többször sikerült úgy megérkezni egy múzeumba, hogy valamelyest felkészültem a legfontosabb művekből, és így maradandóbb lett a látogatás. Ez a könyv is effajta felkészítő munka, egy másfél órás bolyongással a Louvre legfontosabb művein megy végig. Pár hónap alatt elolvasva egész jó képet kaptam az anyagról, így ha/amennyiben legközelebb odajutok, ez komoly segítség lesz. A "pár hónap" is fontos volt, ott helyben általában képtelenség annyi információt befogadni, amit a kiállítók, illetve maguk a szerzők a képekkel ránk öntenek. Saját ritmusban olvasva sokkal inkább sikerült elmélyedni a részletekben.

A könyv válogatott írások halmaza egy gyakorló nyomdásztól. Ameddig 19-20. századnál régebbi eseményekről volt szó, addig tetszett a könyv, az után következő rész egyáltalán nem.
Az első felében volt szó az írás történetéről az ókortól kezdve, az első könyvekről, a nyomtatás feltalálásáról és elterjedéséről Európában, a korai magyar munkákról, műhelyekről, majd a nyomtatás általánossá válásáról, a különféle technikák, eszközök megjelenéséről. Ez mind érdekes volt, ilyesmire számítottam a könyvet megvéve.
A második felében viszont számomra teljesen partikuláris témák jelentek meg, melyek maximum a nyomtatástörténészek nem túl népes csoportját érdekelhetik. Hol állt egy bizonyos nyomda, mi van most az épülettel, mi épül a helyén. X.Y sose hallott nyomdásznak mi a a hagyatéka. "Jaj Istenem, mindent privatizálnak ezek a csúnya nyugati tőkések, pedig olyan szép a magyar nyomda, jó érezni az ólom szagát." Ebben a részben az volt még különösen fárasztó, hogy a 60-70 éves nyomdász idejétmúlt gondolatait lehetett olvasni olyan aktuális témákról, amiket ő már nem tud követni: internetes újságok, e-mail, blog-olás, elektronikus könyv. Ezen az sem segített, hogy a könyv már 10 éves, de amikor valaki arról mesél nekem, hogy "milyen érdekes az elektronikus levél, amiben egy weboldalon oszthatják meg egymással gondolataikat az emberek", illetve "e-könyvet show more nem jó olvasni, mert csillog a monitor és nem érezni a papír szagát", akkor úgy érzem, hogy ez a fejezet nem nekem szól. show less

Amennyire tudom, az elsősorban műfordító szerző kevés saját írása közül ez a munka a "nagy regénye". Azok a legendás nyolcvanas évek (mindig generációnak az, amikor fiatal volt), a pesti belvárosi értelmiségi fiatalok mindennapi bulizásai, klubházról klubházra járása, a jó hangulatért és persze a csajokért. Mivel korábban még "egyetlen nemzedék sem érezte olyan jól magát rosszul, mint ők" ezért elő-előkerül a disszidálás, mint lehetséges kiút. A legjobb barát távozása után ennek az iránynak az árnyoldalait is kiderülnek.
Az írót megszemélyesítő főszereplő hódításai, többnyire anatómiai pontossággal, fókuszban egy bizonyos lánnyal, akiről előbb-utóbb kiderül, hogy a nagy Ő.

Néhol Esterházy céltalannak tűnő bolyongását idézi, dagályos leírás, ima, hivatali jelentés váltogatja egymást. A szövegen már az első oldalakon érződik, hogy az író nálam egy generációval idősebb, a szófordulatok, szóviccek fárasztóba hajlanak. Mégis a nyelvi sokszínűség miatt ez megbocsátható.

Izgalmasan indul, de aztán kicsit leül, nem éreztem, hogy az újabb érzelmi vergődések előrébb vinnék a történetet, vagy újat adnának az olvasónak. A feloldásért végül is érdemes volt befejezni.

Csak haladóknak ajánlott.

Sajnos nem váltotta be a könyv a hozzá fűzött reményeket, pedig az Érkezés című film kifejezetten tetszett.

A első novella, Babilon, nagyon jó és újszerű volt, de a többi kevésbé volt élvezhető. Még az Érkezés alapjául szolgáló Story of Your Life filmes változata is izgalmasabbra lett megírva, mint az eredeti.
A legtöbb írásnak van egy erős magva, de valahogy nincs jól dramatizálva.

Division by zero-ban elmarad a csattanó, bármi is lett volna.

Az Understand szuperképességeket szerző főszereplője pont a legfontosabb kérdésben teljesen logikátlanul viselkedik. Ha akkora zseni, akkor kiszámolhatta volna, hogy a másik szuper elme három hetes relatív előnye minden külön töltött másodperccel csökken, vagyis a találkozást érdemes elkerülnie. Ugyanakkor a fejlődés felépítése érdekes volt.

The Evolution of Human Science valahogy pont annyira semmitmondóra sikeredett, mint a címe.

A Seventy-Two Letter gólemista, kabilista vonala szintén jó ötlet, de a papírfecnikkel gyötrődés nem kötött le.

Hell is the absence of God-ban az emberi reakciók az angyalok megjelenésére volt a leginkább kidolgozott és a végső konklúzió is jól passzolt az addig felépített világhoz.

- kicsit leirhatatlanna valt a fejlodes. Logikatlan volt a foszereplo dontese.

Kötelező olvasmány 8. osztályban - legalábbis itt nálunk -, és fiam panaszkodott, hogy nehezen érthetőek az időbeli ugrálások.
Gondoltam segítek neki egy kicsit.
Valóban egy idő után eléggé ugrál a történet, ráadásul, mivel többször is elrabolják és visszaszerzik a címben szereplő autót, ezért nehéz követni, hogy egy újabbról mesél vagy a korábbit mutatja be más valaki szemszögéből.
Szokásos rejtői fordulatok, filmbe kívánkozó gegek, nem túl összetett, hibáikkal együtt is szerethető karakterek, szerelem, rejtély, akció: szóval minden, ami egy jó ponyvába kell.
Kis ráncfelvarrással akár maivá is tehető a történet, de jelen formájában látszik rajta az idő.
Bár Magyarországi nem volt annyira birodalom, a magyar nemzetiségű szerző ennek ellenére gyarmatosító nézőpontot vesz fel: a művelt franciák majd segítenek ezeknek a szerencsétlen vad afrikaiaknak elvezetni az országukat.
A nők szépek és kedvesek, de autót is maximum szülői engedéllyel vezethetnek.
A fókuszcsoport magától ilyet már nem olvasna.

A viszonylag kisebb számú első világháborúról szóló mű egyike. Remarque valóban harcolt a nyugati fronton, így a regényt saját élményekre alapozhatta. A mesélő, Paul Baumer, egy a gimnáziumból osztálytársaival a háború elején a frontra vezényelt gyerek.
A könyv elsősorban a létező összes megpróbáltatást a lehető legközelebbről megmutatja: lövészárok-háború, ágyúzás, mérges gáz, lángszóró, menekülés, öldöklés, folyamatos nélkülözés, rekvirálás utáni dőzsölés, sebesültek ellátása, frontkórház, hátországi kórház, hátországi állapotok, idegtépő várakozás.
Erre alapozva még fontosabb réteg, ahogy a főszereplő is kimondja, még gyerekek voltak, amikor eljöttek, nem éltek eleget ahhoz, hogy legyen hová visszamenniük. Így nem csak a harc öt évét vették el tőlük azok, akik a frontra küldték őket, hanem tulajdonképpen az egész életet. A sorban elhulló osztálytársak, bajtársak ezért már tulajdonképpen az előtt meghaltak, hogy valóban végeztek volna velük.

Emellett a nagy hanggal hazafiságról harsogó tanárok, kiképzőtisztek későbbi megjelenése a fronton, majd az ő jogos kínzásuk Svejket idézi, szándékoltan annak humoros oldala nélkül.

Szeretem, amikor olyan is kiderül, ami az írónak valószínűleg nem volt elsődleges szándéka. Ezúttal az látható, hogy száz éve még mennyire nem volt egységes a német nemzet abban a tekintetben, hogy a szereplők show more bemutatásának egyik első eleme, hogy milyen népcsoporthoz tartozik: szász, bajor, porosz. Szerintem ez mostanra már eltűnt. show less

Az egyik legismertebb magyar stand-up komikus első könyve. Ezt csak arra az időre írtam ide, amikor már nem lesz annyira ismert.
A fülszöveg alapján elmaradt novelláskötet után kíváncsi voltam, hogy miként tud rögtön regénnyel kezdeni a szerző. A problémát (vagy csak számomra az?) úgy oldotta fel Kőhalmi, hogy öt lazán összekapcsolódó történetet írt.
A krimik hangulata - amellett hogy nem sok ilyet olvastam - valóban skandinávos, ugyanakkor humoros, vagy még inkább szellemes és szerencsére nem billen át fárasztóba. A nyomozás váratlan elemei és az elkövetők kiválasztása is egyedi. Láthatóan Kőhalminak sok gondja volt a könyvkiadás minden fázisával, amit a regénybe is sikerült - jó értelemben - átvinni. Spoiler nélküli példa, az ø betűk következetes használta ö, ő helyett. Emiatt nyelvtanároknak, irodalmároknak kötelező.
A végére kicsit mintha elfogyott volna az ihlet, ami szintén nem megszokott módon konkrétan meg is jelenik a szövegben. Vicces az is, amikor én elkezdtem számolni, hogy a címlapon ígért 101 hullához képest hol tartunk, a főszereplők is így tettek.

Újszerű megközelítés, amiről már olvastam, kíváncsian vártam a könyvet.
A fő állítás az, hogy az erdő egy ökológiai egység, ahol a verseny és a kooperáció egymásra hatása sokkal összetettebb, mint ahogy azt az erdőt járva gondolhatjuk. Ezen kívül a fák is érző lények vagy legalábbis sokkal inkább azok, mint gondoljuk.
Tévedésünk egyik fő oka az, hogy a fák életritmusa sokkal lassabb, mint az állatoké, koruk normál esetben évszázadokban mérhető.
Szintén fontos állítás, hogy a közép-európai erdők szinte mindegyike ember alkotta, mesterséges, a környezetnek sokszor nem megfelelő, a fakitermelés szempontjainak alávetett képződmény. Emiatt nem is alakulhat ki az a természetes közeg, ami a korábbi évezredekben Európát is jellemezte.
A szerző a makró folyamatok mellett a mikróra is hangsúlyt helyez, a fák felépítését, működését, életútját is részletesen elmagyarázza.
Különösen érdekes, ahogy a fák a gyökérzeten és a gyökérzetre telepedő gombák segítségével, illetve a levegőbe kibocsátott feromonok útján kommunikálnak egymással.

Látszik, hogy amiket ír, nem feltétlenül találkozik a szakma véleményével, a szaklektor több helyen is kommentárt fűzött az állításokhoz.
Ettől még nem éreztem, hogy légből kapott ezoterikus hülyeségeket olvasnék.
Botrányos, hogy majdnem 20 oldal hiányzik a könyvből, helyette másik 20 van megismételve: a Park Kiadónak show more köszönhetjük ezt.

Más szemmel fogom ezentúl az erdőt járni. show less

A fiamnak vettük ajándékba, mert a kritikák alapján nagykamaszoknak való izgalmas könyv.
Hát nem igazán, mármint izgalmas, de egyáltalán nem gyerekeknek való. Dragomán György szerint úgy vág szájba, hogy beleszédülsz. Körülbelül ezt éreztem én is. Már akkor gyanakodhattunk volna, amikor kiderült, hogy Totth Benedek fordítja McCarthy-t.

A történet néhány mai fiatalról szól, akik nagyjából 16-19 évesek, egyikük a mesélő. Bár külső szemlélő számára egy átlagos vidéki város, átlagos diákjai, akik sokat úsznak, a háttérben ennél sokkal több történik.
A fiatalok szinte egyfolytában buliznak, isznak, füveznek, tablettáznak, szexelnek.
A csapat vezéralakja, egy vélhetően bűnözőként meggazdagodott apa, elkényeztetett fia. Az elkényeztetés nem párosul törődéssel, csupán pénzzel, így a fiú bárkin átgázol, aki valamiért az útjába kerül. Ez a többi tagra is visszaüt (szó szerint is), bár sok szempontból ők sem jobbak.
A főszereplő, akinek fura módon a nevét sem tudjuk meg a 250 oldal alatt, szintén értelmetlenül rombol maga körül. Az egymás közötti kapcsolatok folyamatosan hullámoznak a pusztító végkifejletig, aminek - ha tartalmát nem is - bekövetkeztét már az első fejezet után sejteni lehetett.
A uszodai zárójelenet mesteri.

A szöveg elképesztően trágár, néha még engem is meglep a változatosságával. Emellett végtelenül naturális is, ami sokszor a show more viszolyogtató szintig jut el.

Nagyon erős, de összességében nem tudom jó szívvel ajánlani.

#nem fiatalnak való vidék #legyek ura #zabhegyező #trainspotting show less

Jól átgondolt, érdekes könyv. A példák ütősek.

Az első világháborús vörös báró és az ismeretlen, ámde sikeres (találatok száma + túlélés) francia pilóta összevetése nagyszerűen mutatja, hogy teljesítmény és siker mennyire el tud válni.
Zeneszámok minőségének és sikerének tudományos elemzése. Manipulált slágerlista, első értékelés szerepe, az igazán jó kiemelkedése.
Csaló kritikus/szerző az amazonon, saját könyv megtolása.
Egyetemre bekerült és épp nem bekerült diákok későbbi teljesítményének összehasonlítása, a siker lineáris volta.
Tiger Woods és versenytársainak teljesítménye, az előbbi bénító ereje.

A törvények:
1. A teljesítmény vonzza a sikert. De ha a teljesítmény nem mérhető, a sikert a hálózatok határozzák meg.
Az első mondat óvatos megfogalmazása a kettő egymástól függésének. Egyúttal ellenpéldákat is kapunk arra, hogy a kettő között nincs szoros összefüggés.

2. A teljesítmény korlátos, a siker korlátlan.

3. Alkalmasság * korábbi siker = jövőbeni siker

4. Míg a csapat sikere a sokféleségben és az egyensúlyban rejlik, a babérokat mindig egyvalaki aratja le,
azaz a siker egy személyhez kapcsolódik, még ha a teljesítmény csoportos is.

5. Ha kitartunk a siker bármikor beüthet.
A tudományos siker nem azért köthető a fiatalsághoz, mert akkor kreatívabb és okosabb az ember, hanem azért, mert akkor produktívabb. A produktívitás későbbi megtartása show more így növeli a siker esélyét. Eközben az ember innovatív készsége (okossága?) nagyjából állandó.

Bár ezek egy része vitatható, de jó szerkezetet ad a könyvnek.
Van olyan, ami ellentmondani látszik egy másiknak.
Bevallottan nem önmenedzsment könyv, ennek ellenére néhány gondolatot érdemes megfogadni:
- A hálózatépítésbe mindig kell energiát fektetni. (1)
- A sikerből csak úgy lehet részesülni, ha az ember megmutatja magát. (4)
- Mindig érdemes keményen dolgozni. (5) Hmm, ezt mintha a főnököm/feleségem mondta volna. nem biztos, hogy ezt túl komolyan kell venni.

Erősen ajánlott. show less

A sorozat záró darabja. Ezúttal a Szaturnuszról tudhatunk meg többet, az írás idejének megfelelő, esetleg már idejét múlt információk alapján: pl. a Cassini-rés egyáltalán nem üres.
Jó pont, hogy végre találkozhatunk az eddig csak háttérben machináló sziriusziakkal.
A párbeszédek ezúttal is túl didaktikusak, a verbális összecsapás felépítése túlságosan egyoldalú, azaz bárki láthatja, hogy az ellenfél érvei mennyire nem helytállóak. Így a főszereplő visszavágása sem túl eredeti.
Sajnos a karakterek dinamikája, Lucky és Colos párbeszédei is teljesen kiszámíthatóak az előző részek alapján.

Ennek ellenére nem volt rossz olvasni, sci-fi ponyvában szórakoztató darab.

Érdekes történetek, de túl sok és nem érzem a kohéziót. A "hogyan írjunk tudományos népszerűsítő irodalmat?" kurzuson biztosan tanítják, hogy a feszültséget azzal lehet fokozni, hogy a történetet félbehagyva egy másik történetre váltunk, majd később visszatérünk az eredetire. Viszont, amikor a teljes fejezet már 3-4 történet szövedéke és az eredetileg felvezetett sztorinak a megoldása csak 30 oldallal később derül ki - és ráadásul még a tanulság sem az igazi -, akkor az embernek egy kicsit elmegy a kedve az egésztől.
Az említésre méltó történetek:
- a hamis ógörög szobor, odafigyelés a nem passzoló apró részletekre,
- párterápia másodpercek alatt, a Ekman-féle mikrokifejezések elemzésével,
- a Warren Harding hiba: nem mindig jó az első ítélet, a magas, fehér, jóképű férfi nem biztos, hogy tehetséges,
- Van Riper győzelme/orvosi sürgősségi szoba: döntés kevés információ alapján sokszor jobb eredményt hoz, mint a széles körű elemzés,
- előítélet a villámválaszokban/rosszul elsülő rendőri intézkedések: tudatában kell lennünk az előítéleteinknek és el kell nyomnunk, hogy helyes döntést hozzunk

Jonasson korábbi munkáihoz hasonlóan vicces, kellemes, könnyű nyári olvasmány. Nem véletlen az időzítésem.
A történet szokás szerint váratlan, szürreális fordulatokat vesz, valahogy a főhősök mindig az események középpontjába kerülnek vagy inkább ők maguk okozzák az eseményeket.
Az első könyv, a Százéves ember ... felépítését jobbnak találtam, ott volt egy keret: visszatekintés az elmúlt száz évre, miközben párhuzamosan a jelenben is számos fordulat vár. A Százegy éves ember az elődnék is csapongóbb és esetlegesebb volt.
A stílus nem változott, továbbra is a világ diktátorait és hülye vezetőit szidja, az értelmesebbeket dicséri. Nem tagadható le a szerző újságírói háttere, néha mintha HVG-t olvasna az ember. Nem tudom, hogy ez miként fog öregedni.

Rövid kis könyv a híres csillagásztól, aki Sagan nyomdokán folytatja a népszerűsítést.
A legtöbb dolog nem újdonság, az ilyen könyveket az új látásmód és a tudásom felfrissítése miatt olvasom.

A látásmóddal az a gondom, hogy nem érzem a könyv ívét, miközben a köszönetnyilvánításnál épp kiemeli azt, aki ennek a felépítésében segítette. Kapunk 12 fejezetet, azaz 12 valamelyest átfedő témát, de a témák között esetleges a kapcsolat. Egy kis ősrobbanás (ez még rendben), kvantummechanika, relativitáselmélet, aztán galaxisok felépítése, a sötét anyag, a sötét energia, érdekesebb elemek a periódusos rendszerből, mi miért gömbölyű, az elektromágneses hullámok fajtái stb. Mintha mindenről írni szeretett volna egy kicsit, de csak kapkodva sikerült.
A fejezetek is további részekre vannak tagolva, mégis előfordul, hogy a következő bekezdés teljesen másról szól, mint az előző. Az az érzésem, hogy a szerző elég sokat írt, majd abból erősen vágtak, hogy az elvárt oldalszámnál maradjanak. Csak épp a vágás nem sikerült túl jól. Szóval ez így tényleg annak szól, aki nem akar belemenni a részletekbe, engem ennél mélyebben érdekelt volna.

A tudással kapcsolatban több dolog marad nyitva, mint amire választ kapok. A sötét anyag és a sötét energia létezésének indoklása az alkímiát juttatja eszembe. Amikor az elméletet az újabb és újabb adatok felbukkanása után mindig show more meg kell foltozni, akkor valami baj van az elmélettel. Pl. a cikloisok bevezetése a geocentrikus világkép megtartásához vagy az éter bevezetése a fény mozgásának magyarázatához. A sötét anyag és energia esetén is ezt a logikai hibát érzem és érdekes módon az éterre sok oldallal később Tyson is utal, de nem ad megnyugtató választ.

Emellett egy nem annyira könnyű, de hasznos olvasmány. show less

A versengés áttekintése az élet minden területén, ismert és kevésbé ismert példák bemutatásával, norvég szemüvegen keresztül.
- A fák miért nőnek az égig? A párhuzamos evolúció szerepe egy ökoszisztémában: róka-nyúl, virág-rovar, kakukk.
- Végtelen verseny a futópadon.
- King Crimson és a dupla lábdob.
- Nemi szelekció: pávatoll, ír óriásszarvas-agancs és más megszaladási jelenségek, esztétikai tőke.
- A piac hatalma az érzékek felett: gyorséttermek zsírban, cukorban gazdag ételei, gyerekújság-mellékletek.
- Tárgyak evolúciója: VHS-Betamax, LP-MC-CD-DVD-mp3-spotify.
- Harc a figyelemért: publikációk, kremlinológusok, média.
- A sportteljesítmények meddig fokozhatók? Régi idők rekordjai, on-line pontok.
- Az élet értelme, közlegelők tragédiája.
- Együttműködés, mint magasabb szintű versengés: többsejtűek, szociális rovarok, civilizációk, A futball népe.
- Fenntarthatóság.

Nem volt benne különösebb újdonság, csupán néhány új példa.

A 20. századi amerikai irodalom egyik legfontosabb teljesítménye és más hasonló visszafogott mondatokkal jellemzik a regényt. Az angolszász nyelvű irodalom piaci dominanciája nem feltétlenül jelent minőségbeli kiemelkedést is (sőt), ezért a sokadik "mestermű" helyett már inkább olvasnék/olvasok más nyelvektől is színvonalasat, már csak a sokszínűség végett is.

Ennek ellenére mikor a családból a kezembe került, akkor kihasználtam az alkalmat, mert előzetesen tényleg jónak tűnt, és annyi helyen hivatkoznak rá, hogy emiatt is érdekessé vált.

A regény a harmincas években játszódik, egy kislány a főszereplő. Micsoda eredetiség, Harper Lee is épp akkor volt kislány! Szóval kb. elmeséli a gyerekkorát? A lányok, asszonyok élete kb. ennyi volt, minden izgalom nélkül.
Szerencsére nem erről van szó. Egy másik hálás témához nyúl, a faji megkülönböztetéshez.
A gyerek szemszögéből láttat egy pert, amiben a megözvegyült apja véd egy feketét, akit minden bizonnyal hamis vádak alapján ítélnek halálra.
A történetvezetés annyira ráérős, hogy az első 50-70 oldalon nincs is szó a perről: megismerhetjük, hogy a kislánynak és bátyjának milyen volt az élete a délen, Alabamában. Miként töltötték a nyári szünetet, hogyan kutattak a bezárkózó szomszéd után, milyen egy átlagos tanév. A hétköznapi események közé csak néha keveredik be egy szokatlanabb történés: egy leégő ház, show more veszett kutya az utcán, súlyos betegség az ismerősök között.
Eközben viszont szép lassan kiderül, hogy a városban Atticus Finch, az apa afféle csodabogárnak számít. Egyrészt megbecsült ügyvéd, tiszteletreméltó, egyedülálló apa, másrészt a lakosság hangadó részével ellentétben nem hajlandó bőrszín vagy családi háttér alapján megbélyegezni embereket.
Ez utóbbi miatt a gyerekek is kénytelenek konfrontálódni, akár az iskolában, akár a család hagyományos értékeket valló (értsd bigott, hatalmaskodó, buta, rasszista) tagjaival.

A regény szépen mutatja meg a szavak és elvek erejét, anélkül, hogy túlságosan csöpögőssé válna. Az amerikai filmekhez szokott énem valami komolyabb csattanóra, katarzisra készült, amit itt nem kapott meg. A végkifejlet ebben az értelemben reálisabb, keserédesebb.

Viszonylag rövid, témája ellenére sem túl nehéz olvasmány, ráérős esős őszi délutánokra, téli estékre való. show less

Az első kötet:
Kellemes belemerülés a 1600 körüli Erdély történelmébe. Bár fikciós munka, a főbb tények ismeretében nagy meglepetésre nem lehet számítani.
Végig az volt az érzésem, hogy valami nincsen rendben. Lehet, hogy túlságosan a hősközponti fiktív harcos történelmi könyvekhez vagyok szokva. A problémáim a következők:
- Túl sok szereplő, túlságosan kevéssé ismertetve. Vagy a szerző azt feltételezte, hogy ezeket a nemeseket ismerni kell?
- A történelmi környezet bemutatását általában szeretem. Ebből itt kevés jutott vagy legalábbis ahhoz képest, hogy nem volt eléggé személyes a történet.
- A főszereplő Báthory András, a vívódásaival, mégis nem tudta eléggé közel hozni az író az olvasóhoz. Ez a történet drámaiságából is elvesz, mivel nem került annyira közel hozzánk, nem érzékelhető, hogy ő mennyi jót tudott volna tenni, így kevésbé lehet sajnálni a bukását.
- Többször is más személy nézőpontján át láthatjuk a világot, ami színesít, viszont ez kevésbé magával ragadó, mint pl. Ken Follettnél. Persze mondhatjuk, hogy az csak egy ponyva, de ebben az értelemben ez sem "szebb" irodalom,
- Nekem kicsit túl sok volt a magyarkodás vagy inkább székelykedés, mondjuk a szerző erdélyi, így ez a lehajtott fejű búsongás, "régen minden jobb volt" érzés is megbocsáthatóbb. (Újra belenézve akár Gárdonyiba is erősebb ez az érzés, szóval fiatalon talán jobban show more esett.) Ugyanakkor a románokkal szemben egyáltalán nem előítéletes, így nincs az az érzésünk, hogy mindig mindenki minket bánt, hanem inkább a történelem útjai a kifürkészhetetlenek és kérlelhetetlenek.
- Minek kell a kötet utolsó fordulatát a történelmi hitelesség emelésére hivatott képek és térképek között a hátsó oldalakon megmutatni? Báthory András levágott feje egy tálcán

Második kötet:
Nem meglepő módon hasonlít az elsőhöz, kicsit talán személyesebb.
A kvázi-főszereplő ezúttal a fiatal Vásárhelyi Mózes, aki az Erdélyt pusztító háború közepette próbálja megtalálni a saját útját. A kvázit azért tettem hozzá, mert bizonyos részeken Mihály vajda és Ince János hajdúból felkapaszkodott földbirtokos nézőpontjából látjuk a történteket. Ez önmagában jó lehet, de valahogy nem sikerül egyikükkel sem azonosulni. Még Mózessel sem, aki pedig a leginkább pozitívnak szánt figura.
A drámai felépítéssel is van problémám, ide-oda csapong a történet, seregek jönnek-mennek, a sok erdélyi földbirtokos - akit megjegyezni sem lehet, mert egyedi karaktert nem kapnak -, folyamatosan pártot vált. Ez persze lehet, hogy közelebb áll a valósághoz, mint egy kalandosabb regényben, mégis az olvasási élményt nem javítja.
Az első kötetnél is több olyan beszélgetés zajlik, ami az aktuális politikai eseményeket leírja. Ezek kicsit szárazak.
Ennél izgalmasabbak a személyes történetek. Pl. az ismétlődő mészárlások, értelmetlen pusztítások sajnos nagyon jól érzékelhetőek.
Ördögh Balázs, aki a a bíboros megölésében részt vett, minden ügyeskedése ellenére végül útonállók áldozatává válik.
Az is meglepő volt már az első kötetben is, hogy a vadállatok mennyire komoly veszélyt jelentettek még ekkor is.
Megragadó jelenet, amikor a hegyre menekült pásztorral beszélget Mózes, hogy a pásztornak fogalma sincs az ország dolgairól és a magyar király segítségét várja. Ahogy Mózes elmondja a három részre szakadást
Ezúttal is sikerül az egyik kulcseseményt a hátsó oldalakon látható képeken elspoilerezni: Mihály vajda halálát.

Harmadik kötet:
A legvastagabb a három közül. Ebben valahogy célirányosabban indult el a cselekmény, új remény ébredt egy jobb jövőre. Előtte azonban a háború és gyilkolászás tovább fokozódott. Mózes története is érdekesebbé, emberibbé vált.
Sajnos egyik irány sem alakult úgy, ahogy reméltem. Ami egy Vandálok jellegű modernebb ál-történelmi regényben drámai csúcspontok sokaságává válik, nagy csatákon keresztül, itt csupán a háttértörténetben lesz elmesélve, semmi csataleírás, küzdelem, hősiesség. A hangsúly inkább a feladat vállalásán, a kereszt cipelésén, az ország talpra állításán van. Ezek az emberi örlődések viszont egy idő után fárasztóak. Bocskai, aki a nagypolitika központi szereplőjévé válik számomra új színben tűnik fel.
Bár számos megkérdőjelezhető Habsburg vagy törökellenes és magyarság áldozatszerepét hangsúlyozó mondat jelenik meg, összességében alapos betekintést nyújt a korszakba.
A nyelvezet a mai olvasónak már nehézkes (a kísérleti felolvasást a tesztcsoport nem állja), én ettől még kedveltem.

356. old: Egy Jézus-szoborról. "A bölcsességet öreges vonásokkal lehet kifejezni, hiszen tudja ez a fiúcska, mennyire fog fájni, amikor fejébe verik a hosszú tüskéket, testét cafatokká tépi a szöges ostor, vállát töri a nehéz kereszt. Azoktól kell mindezt eltűrnie, akikért csodákat tett, és mindent feláldozott, vállalva a halálos csalódást is. Ilyen gyermekarc nincs, pedig látott már nyomorultat, aki nem tudott lábra állni, pestisben égő, utolsó lélegzőt. Azok meghaltak, elvitték a szenvedésüket, hallgatnak róla, arcuk sem viseli a kiállított kínokat. Ez a gyermek tudja, mi vár rá, arcán a mindentudó, megtört vénség, de a szeme mosolyog, s a jobb kezét áldásra emeli. Ez könnyű lesz. A nagy ellentétek arca, s a mindent megbocsátó, áldó mozdulat. Világos a kép, minden rossz fölött az örök jóság. show less

A sorozat korábbi leírásait nagyjából idemásolhatnám.
Az űrállomáson való közlekedés a gravitációs liftekben nagyon eredeti.
A holdak közötti közlekedés a Jupiter óriási gravitációjában szintén érdekes.

Szokásos könnyed, enyhén fordulatos történet.
A robot, mint valami különleges technológia, melyet a Naprendszert elfoglaló ember még nem volt képes létrehozni.
A bolygó leírása ismét kiváló, amellett, hogy nem lehet teljesen pontos, hisz az írás időpontjában még sokkal kevesebbet tudtunk a Merkúrról.
A főszereplők semmilyen új tulajdonsága nem derül ki, az eddig megismert, kissé kétdimenziós emberekkel van dolgunk.

Nagy hatású könyv, melyet már régen terveztem elolvasni.
Az alapgondolat nagyon tetszett: a pszichológiát uralja a defektusok, nehézségek, küzdelmek vizsgálata, mi lenne, ha pozitív pszichológiát csinálnánk, vizsgáljuk azt, hogy miként érzik az emberek boldognak magukat. Ez a vizsgálat nem a boldogságról általában akar valamit mondani, hanem arról a helyzetről, amikor úgy érezzük, hogy valami olyat csinálunk, amiben minden stimmel, mintegy áramlatban, flowban úszunk.

Ez a hozzáállás annak idején forradalmian hatott, a flow-val foglalkozó könyvek tucatjai jelentek meg, az életmóddal kapcsolatos populáris könyvek is szinte kötelezően megemlítik Csíkszentmihályi munkáját.
A kis alakú, puha fedelű könyv csak 300 oldal plusz 70 oldal jegyzet, mégis viszonylag nehezen rágtam át magam rajta.
Valahogy a példák sokasága mellett is túl tankönyvízű volt. Más hasonló könyvekkel ellentétben, a sűrű tartalom ellenére sem alakult ki bennem egy többé-kevésbé határozott lista arról, hogy mit és hogyan érdemes csinálni.
A flow kulcselemeit most utólag írom le:
- felkészültséget kívánó feladat
- a cselekvés és a figyelem eggyé olvadása
- világos célok és folyamatos visszacsatolás
- a feladatra való összpontosítás
- a kontroll paradoxona, avagy személyes kontroll akár veszélyes cselekedetek fölött is
- az éntudat elvesztése
- az idő átalakulása
Látszik, hogy a szerző nem (vagy nem csupán) show more népszerűsítő irodalmat ír, hanem igazi tudós, számtalan olyan, csupán hivatkozás szintjén megemlített munkáról ír, melyek sok fős csapatok hónapjait, éveit jelentették.

Egyik kedvenc részemet, amit többször is elolvastam, sőt másnak is idéztem - akármilyen hosszú is - ide írok:
"Van két olyan szociálpatológia fogalom, amely arra az állapotra utal, amely megnehezíti az áramlat megtapasztalását; ezek az anómia és az elidegenedés. Az anómiat, ami szó szerint a "szabályok hiánya", először Émile Durkheim francia szociológus alkalmazta arra a jelenségre, amikor egy társadalomban a viselkedséi szokások és normák összezavarodnak. Amikor többé már nem világos, hogy mi az, amit szabad, mi az, amit nem, amikor bizonytalan a közvélemény értékelése, akkor az emberek magatartása értelmetlenné és szabálytalannál válik. Azok az emberek, akiknek azért van szükségük társadalmi rendre, hogy tudatuk rendezett legyen, szorongani kezdenek. Anómia jön létre, mikor egy gazdaság összeomlik vagy egy kultúrát elpusztít egy másik; de létrejöhet akkor is, amikor egy hirtelen gazdasági fellendülés következtében a takarékoskodás és a kemény munka hagyományos értékei hirtelen elveszítik jelentőségüket.
Az elidegenedés sok szempontból ennek éppen az ellenkezője: az embereket a társadalmi rendszer arra kényszeríti, hogy a céljaikkal ellentétes módon cselekedjenek. Az a munkás, akinek ugyanazt az értelmetlen feladatot kell a futószalagon ötszázszor végrehajtania, hogy önmagát és a családját el tudja tartani, valószínűleg elidegenedik. A szocialista országokban az elidegenedés egyik legbosszantóbb formája, hogy órákat kell sorban állni ételért, ruháért, szórakozásért vagy a hivatalos ügyek elintézése végett. Amikor egy társadalom anómiában szenved, az áramlat elérése azért nehéz, mert nem világos, mibe érdemes pszichikai energiát fektetni; amikor elidegenedéstől, akkor az a baj, hogy az ember egyszerűen nem teheti meg, hogy pszichikai energiát fektessen abba, amire vágyik."

A szocialista országok elidegenedése továbbra is mindennapos érzés, ha nem is a sorban állás, hanem az értelmetlen hivatalos ügyek garmadája miatt.

További emlékezetes részek, gondolatok, példák, csupán említés szintjén:
- A vizsgálatok alapja, az adatgyűjtés az élményértékelő mintavételi eljárással, melynek során a vizsgált alany egy csipogó véletlenszerű időpontban bekövetkezett jelére rögzíti, hogy épp mit csinált és hogy érezte magát.
- A szerelő, aki a gyár minden posztját bejárta és közben a legkellemetlenebb munkát is megtanulta élvezni és tökéletesen elvégezni.
- Csoportos versírás a börtönben, fejben, a csöveken lekopogva.
- Autotelikus élmények, minden érzékszervre.
- Az egyedüllét és a társaság élvezete.
- A stressz pozitívvá alakítása.
- Uralom a káosz fölött:
- magabiztosság
- a figyelem világra való összpontosítása (balkezes ejtőernyő jobbkezes ugró tragédiája)
- új megoldások fölfedezése
- Autotelikus én:
- célok kitűzése
- belemerülés
- koncentráció az aktuális feladatra
- közvetlen tapasztalatok élvezete show less

Elsősorban gyerekeknek szóló könyv a méhekről és a méhészetről. Az ára mellett a mérete is terjedelmes. Elsőre meglepő a 38 cm-es lapmagasság, különösen, hogy fellapozva oldalanként 10 sornyi szöveget találunk, felette rajz tölti ki a teret. Viszont ezek a rajzok aranyosak és nagyon informatívak, szinte fényképszerűen pontosak.
Rengeteg információt kapunk, de a szöveg mennyisége nem nyomja el az olvasót, mert sok minden a képek alapján derül ki pontosan.
A lengyel szerző láthatóan szeretettel nyúlt a témához és elég sok olyasmit is leírt, ami felnőttnek is újdonság. Különösen érdekesnek találtam a középkori méhészeti módszerek bemutatását.

Hasznos olvasmány, utazás előkészítéséhez. Utazás közben már inkább csak a térképeket használtam. Azt viszont nem értem, hogy ez miért sikerül minden útikönyvnél valahogy rosszra. Ezúttal a lapozás volt nehézkes, nem volt jól követhető, hogy melyik szelvény van melyik mellett. Vagy csak megszoktam már a digitális térképeket és azokkal papírtérképek sosem tudnak versenyezni.
Másik problémám, hogy az aktualitások is nagyon hamar elavulnak. Nyitvatartások, kedvezmények megnézésére már csak az internetet érdemes használni. Tudom, hogy ezzel kisebbségben vagyok, de többet olvastam volna a város és az ország történelméről.
Ahhoz képest, hogy a szerző Németországból költözött át, mert annyira megszerette a várost, nem találtam azt a sok kis egyéni színt, amiből ezt a szeretetet leszűrhettem volna, "csupán" tisztes iparosmunka.