Adott egy ország, amelynek kegyetlen diktátora demokráciát játszik: hogy rendbe tegye rendszere legitimációját a külhon szemében, népszavazást ír ki, és a tizeniksz ellenzéki párt számára kegyesen biztosít is 15, azaz tizenöt perc műsoridőt a televízióban. Összesen. A tizeniksz párt (konzervatívok, liberálisok, kereszténydemokraták, stb.) összefog, és megkísérli kihozni a maximumot a szituból – megbízzák az ország legzseniálisabb marketingesét, hogy rittyentsen nekik valami elementáris kampányvideót, amitől majd becsábul a lanyha nép a szavazófülkékbe. És miközben az agg diktátor terrorizmussal riogat és káoszt vizionál, a Reklámok Paganinije birokra kel a lehetetlennel: megkísérel inspirálni egy olyan országot, ami a rezsim évtizedei alatt elveszítette hitét a politikában, és már csak azért sem látja értelmét egy népszavazásnak, mert reményei szerint pár éven belül úgyis megpattan innen valami emberibb világba. És ez az ország pedig nem más, mint… (hatásszünet, trallala) …nos, aki azt mondta, hogy Magyarország, az nem olvasott figyelmesen – mondtam, hogy itt az ellenzéki pártok szövetségre léptek egymással. Hanem Chile.

Biztos vagyok benne, hogy miközben Skármeta írta ezt a regényt, lelki szemei előtt a Hollywood felirat lebegett (de minimum egy „chilei kultregény” címke). Az egész szöveg annyira gördülékeny, lélekemelő*, felületes és kiszámított, hogy attól minden jóérzésű forgatókönyvírónak hevesen kezd verni a piciny szíve. Tipikus filmes klisékkel dolgozik: hőseink reménytelen helyzetbe navigálják magukat, mert mélyről indulva fénylik igazán a katarzis, van továbbá egy szimpatikus halálraítélt statiszta is, aki csak azért szimpatikus, hogy az olvasónak fájjon a halála, és maga is érdekeltté váljon a rendszer megbuktatásában. Skármeta elég ravasz továbbá ahhoz, hogy a reklámszakember szála mellett indítson egy személyesebb vonalat is, amelynek főszereplői chilei gimnazisták – ők hozzák földközelbe a történetet azzal, hogy a maguk fiatalos problémáit (szex, rendszerkritika, rock&roll) is a regény részévé teszik a magaspolitika mellett. Kellemes szöveg, jó olvasni, csak az emberfia ne várjon tőle különösebb komplexitást. Ha valakinek olyanja van, akár Szrgya Popovics forradalmár-könyvének könnyített változataként is olvashatja.

* Ide még sok szinonimát be lehetne illeszteni – morózusabb értékelők bizonnyal a „giccs” szót sem tartanák túlzásnak. Felmerülhet továbbá a „naiv” vagy „idealista” jelző is, de Pinochet diktatúráját nagy vonalakban valóban a fenn leírt módszerekkel döntötték meg, tehát a történelem tulajdonképpen tanúskodik a szerző mellett.

( )