I don't know about this one. I picked it up from my mother's holiday home, summer-reading bookshelf for a light read. As a 57 year old male, of course I was drawn into this story of a 60+ professor who has affairs with his students - rather than remain loyally married. But it felt a more than a little lurid. And to what point? ( )

Philip Roth never fails to make me loathe his characters, and humanity in general. ( )

It comes as no surprise that Roth handles death, dying, sex, and the effects of all three on the human psyche with more honesty, more ease, than any writer this country has produced. The Dying Animal is a perfect book that accomplishes so much more in its allotted pages than the average novel in twice, three times as many. David Kepesh has come a long way from the lit student-turned mammary - oh, how breasts reprise their role! In Deception-like fashion, Kepesh tells the story to some other figure in the room about an affair unlike any other. Consuela, a twentysomething Cuban immigrant, and one of Kepesh's students, is one of the fiercest and most interesting (female) characters that Roth has invented. She's the contender in the room that has Kepesh, whose list of sexual episodes reads something like an anonymous survey of male fantasies, damn near trembling with insecurity. Roth's mastery over the series of events that has these two meet, fuck, separate, and meet again, is nothing short of brilliance. And with Dying in the title, the reader can expect this novel, in which a Casanova Jewish intellectual is caught in the middle of a war between eros and thanatos, to come with painfully beautiful Rothian meditations on the inevitable end of life. Kepesh is finished. ( )

Decadente. Sexual. Difícil. ( )

Szex és halál, másról nem is lehet regényt írni. Roth pedig kimaxolja: a szexről és a halálról is ír.

Van ez az elbeszélő. David. Aki öregszik. Settenkedik felé a halál, mint sanda macska az egér felé. David számára az elmúlás nem a lélekkel kapcsolatos, nem mint spirituális félelem érinti meg. Sokkal inkább testi jelenség: hogy eddig ment a szex, de nemsokára már nem fog menni a szex. Eddig be lehetett cserkészni a gusztusos tanítványokat, de ezek után már nem lehet. (Merőben köttertamási trauma ez, csak nem ügyvédekkel és pénzügy tanácsadókkal a középpontban, hanem irodalomprofesszorral.) Ez a tragédia kibillenti jól felépített egyensúlyából, és olyasmire készteti, amit eddig tudatosan és sikeresen elkerült: az érzéki tapasztalatokat kiterjeszti érzelmi síkra. Szerelmes lesz, magyarán szólva. Ami – értelmezésében – a legnagyobb hiba, amit elkövethet.

Eszemben sincs azon filózni, hogy a könyvből áradó gondolatiság Roth véleménye-e. Mindenesetre a szövegnek határozottan Schopenhauer-szaga van: az elbeszélő szentül hiszi, hogy személyes autonómiája csak úgy tartható fenn, ha kerül minden érzelmi viszonyulást partnereihez – akik így persze szükségszerűen alkalmi partnerekké válnak. Ami nekem nem különösebben szimpatikus. Hisz így sűrűn megejtett szexuális kiruccanásai voltaképpen csak arra szolgálnak (a kielégülés abszolválásán túl), hogy fenntartsa a kontrollt saját élete fölött. Hogy újra és újra elhitesse magával, ő még férfi, aki képes becserkészni a nemes vadakat. Amely nemes vadak a tanítványai – hát oda ne rohanjak. Oké, az egész köré tetszetős filozófiát kovácsol a szabad szerelemről, és piedesztálra emeli a hippikorszak merész, egy-egy numerára mindig kész papnőit. Csak hát hibádzik ez a magyarázat is, hisz ő nem ezeket a papnőket cserkészi be, hanem – ismétlem! - a tanítványait. Erre azt mondani, hogy egyenlő felek kölcsönösen előnyös döntéséről van szó, önhazugság.

Különben jó könyv. Őszinte, keresetlen, okos, pontos, kemény. (Önmagával szemben is az.) Hogy nem szeretem az elbeszélőjét, nyilván eltörpül ezek mellett az erények mellett.

Megj.: amikor egy fordító arra talál magyarítani egy angolszász nyelvi leleményt, hogy "csoszogó pacuha", kicsit megdöccenti az olvasói élményt. Lehet, hogy 20 éve ez egy trendi kifejezés volt, de mára az elhagyott vályogviskók dohszagát árasztja. És úgy hiszem, egy fordítónak azt is számba kell vennie (ha egy mód van rá), hogy az általa használt szavak évtizedes távlatban is elevenek maradnak-e. ( )