Ritka madár az efféle stíl az európai prózában, bár amerikai epika gyakran szólal meg így, elég csak Philip Rothra gondolni. Intellektuálisra hangszerelt értelmiségi regény, amely mindazonáltal egyben saját intellektualizmusának görbe tükre is, főszerepben a professzorral, akinek tudományos fegyverarzenálja bámulatra méltó, mégis: saját életében kábán, szánandón botladozik. Ironikus szöveg az ész határairól, ami nincs híján az együttérzésnek sem.

Kraft (beszélő név), a tübingeni egyetem retorikai tanszékének agytrösztje a Szilícium-völgybe érkezik. Célja, hogy ringbe szálljon az egymillió dolláros pályadíjért, amelyet egy habókos milliárdos tűzött ki jutalmul annak, aki legjobban alátámasztja a Leibniz-féle állítást, miszerint ez a világ a létező világok legjobbika. Ez gyerekjáték kell legyen Kraftnak, aki a reggeli kávé előtt képes lyukat beszélni még Szauron hasába is. (Vagy nem.) Mindenesetre hősünk megérkezik egykori barátjához, a magyar emigráns Pánczél Istvánhoz*, és annak kaliforniai otthonában elkezdi papírra hordani mindazt a hetet és havat, ami majd meghozza neki a diadalt.

Csak hát közben történik egy s más. Kraft, aki azt hitte, a történelem hajójának vitorláiba ő fújta a szelet, és ő ácsolta azt a filozófiai talapzatot, amire a neoliberális szabadpiaci kapitalizmust emelték, egyszeriben azon kapja magát, hogy nem ért semmit. Nem érti, mi az applikáció, a livestream, a startup – pedig ő építette a jövőt, erre tessék, a jövő itt van az orra előtt, de rémisztő és végtelenül idegen. El lehet ezt viselni? Hogy amit eddig tettünk, sumákolás volt, de legjobb esetben is intellektuális léggitározás? Lehet blöffölni tovább, hogy legalább a zsebünket megtömhessük, ha már a gondolataink kiürültek?

Veszettül aktuális könyv. Az aktuális könyvektől pedig félni kell, mert a jelenhez szólva gyakran elfelejtik, hogy a jövőben is – mint irodalom – érvényesnek kell maradniuk. Lüscher ezt a lécet bőven megugorja, mert elég okos és frappáns ahhoz, hogy éles kérdésfeltevésein túl egyszerűen jó regény maradjon. Szerintem. De erre a kérdésre térjünk vissza mondjuk 30 év múlva.

* Pánczél nagy figura: a magyar sakkválogatott lótifutijaként érkezik Nyugat-Berlinbe a ’80-as években, ám társai egyszerűen elfelejtik felébreszteni hazautazáskor, így ott ragad. De ha már így alakul, feltalálja magát: felölti a politikai menekültek pompázatos egyenruháját, és a hős disszidens szerepében tündököl. Nehéz nem arra gondolni, hogy ez egyben a magyarság metaforája is lehetne: az ország, akiről elfeledkeztek, erre elkezdi azt játszani, hogy kitaszítottsága valójában önként vállalt nemzeti szuverenitás. ( )