A bántalmazó család olyan, mint egy miniatűr ökoszisztéma, ahogy azt a laikus elképzeli. A piramis csúcsán a legdrabálisabb áll, ő a nagyragadozó, a feleség pedig a hierarchia alsó fokán helyezkedik el, felettese pedig időről időre nevelő verésekkel tudatosítja benne a rendszerben elfoglalt helyet. (Ez a verés egyben a nagyragadozó társadalmi frusztrációjának levezetéséül is szolgál.) A hordavezér persze úgy véli, ez a szituáció valamiféle természeti törvény, aminek újratermelődését elő kell segíteni - ezért fiúgyermekét igyekszik ragadozóvá nevelni, a lánygyermeket pedig az áldozat szerepére felkészíteni.

Csakhogy van itt egy lánygyermek, aki kitörne a rákényszerített szerepből. Aki túl okos, túl jó és túl elszánt ahhoz, hogy beletuszkolják a sémába. Ő küzd - nem csak azért, hogy magát megmentse, hanem másokért is. Az egész szisztémát szüntetné meg. A tanulság világos: az igazi erő nem testi, hanem lelki jelenség. Nem méret, hanem akarat. Nem a bántalmazó birtokolja, hanem aki meg tudja törni a bántalmazás körét.

(Én meg azon gondolkodtam közben, mi teszi az ifjúsági regényt. A gyerekszereplő nyilván nem árt, mert felajánl az olvasónak egy lehetséges azonosulást. De ez nem elégséges kritérium, azt hiszem. Talán az is kell, hogy a szöveg ne késztesse meghasonlásra az olvasót. Nyelvi értelemben ne akarjon szembe menni az olvasó elvárásaival - magyarán: legyen jól olvasható -, és a konfliktusokat is interpretálja úgy, hogy azokra egyértelmű válasz legyen adható. A szereplők legyenek beilleszthetőek - többé-kevésbé résmentesen - a jó-rossz kategóriák valamelyikébe. Ez a könyv ezeknek a kritériumoknak megfelel. Igen, brutális és kegyetlen, olyan mértékben, hogy az 20 éve eleve kizárta volna a kötetet az ifjúsági irodalom köréből. De senki nem mondta, hogy ezeket a kategóriákat örök érvénnyel készítik. A Twist Olivér se ifjúságinak íródott, mégis az lett. Szóval: szerintem ez a regény egy kvázi-ifjúsági regény. Nem igazán diverzifikál, nem nagyon hagyja, hogy az ember önállóan döntsön. A jó meg a rossz világosan elválik, a helyenként önmaguk paródiájába forduló jelzők* is világosan orientálnak. Persze ezzel együtt erős könyv, de hajlok rá, ilyen témaválasztást nehezebb lenne hatástalanul megírni, mint hatásosan**. Nekem mindenesetre túl egyértelmű benne minden - a vége pedig, nos... maradjunk annyiban, hogy bennem csalódást keltett***. Érdemes olvasni, érdemes beszélni róla, de érdemes kritizálni is.)

* Az apa szája például olyan, mint a bűzös borz odúja. A sebzett tenyér pedig némább, mint gazdája. Hm, ezt mondjuk nehéz vizualizálni.
** Ezzel együtt tartom, hogy az igazán kemény témának nincs szüksége sok csicsára és látványos jelzős szerkezetekre: smink nélkül néz ki legjobban.
*** Enyhén spoilerezve: a lezárás nem annyira a vélt üzenettel kompatibilis, sokkal inkább az olvasó bosszúvágyát elégítené ki. Szerintem. Erről azért szívesen elvitatkoznék valakivel, akinek más véleménye van. ( )

A Verdadeira Vida é um livro escrito pela belga Adeline Dieudonné e traduzido por Tiago Marques. É daqueles livros que não se pode mesmo julgar pela capa, que, quanto a mim, é pouco apelativa para a história que encerra. Este livro foi, com todo o mérito, Prémio Romance FNAC 2018 e Prémio Renaudot dos Estudantes 2018.

Não é fácil falar deste livro, pois tudo nele é diferente. O que poderia ser uma história familiar comum, é tudo menos comum. É de uma crueza, de uma acidez, que nos abana, nos sacode, deitando por terra qualquer ideia pré-concebida ou teoria que pudéssemos tecer. E, no entanto, há um amor fraternal que subsiste a tudo e a todos, às próprias vicissitudes da vida.

A protagonista e narradora do livro tem apenas dez anos e um irmãozinho mais pequeno a quem protege. Vivem com os pais e com os milhares de cadáveres no quarto que designa “quarto dos cadáveres” e que são o troféu de anos e anos de caça por parte do pai.

Num dia, como tantos outros, em que passa a carrinha dos gelados, ela pede inocentemente duas bolas e chantilly, longe de esperar o que se sucederia ao seu pedido. O vendedor de gelados, ao premir o sifão, este explodiu-lhe nas mãos e penetrou-lhe pela cara, da qual ficou apenas metade. O irmãozinho Guilles também presenciou. E, a partir daquele dia, tudo piorou (se é possível) nas suas vidas.

Segue-se uma narrativa de cortar a respiração, na qual esta criança tudo faz para livrar o irmão dos fantasmas que começam a povoar-lhe o cérebro. Esta criança tem a esperança de o conseguir, construindo uma máquina do tempo, com a qual possa voltar ao passado e evitar que tudo se passe como se passou. Desiludida com a magia em que inicialmente acreditava, vira-se para a ciência e torna-se uma brilhante aluna de Física. Tudo o que consegue, até mesmo os seus estudos e conhecimentos, deve-os a si, ao seu esforço, à sua capacidade de improvisar e trabalhar. Ela sabe que “a verdadeira vida” dependerá única e exclusivamente dela.

Tudo nesta história se precipita para um ponto alto brutal e sanguinolento, que não apenas choca, também comove e nos deixa de coração apertadinho.

Mas mais não conto. Aconselho vivamente a leitura deste pequeno grande livro! ( )

Très original, haletant et lourd de tension. ( )

Ein Sommerabend ändert alles im Leben eines jungen Mädchens. Eigentlich will sie mit ihrem kleinen Bruder nur beim Eismann eine Leckerei holen, doch der Sahnespender explodiert und beide müssen mitansehen, wie das Gesicht des Mannes hinweggefegt wird. Bei dem 7-jährigen Gilles hinterlässt der Schock tiefe Spuren, erst spricht er gar nicht mehr, dann verändert sich sein ganzes Wesen: aus dem zugewandten, fröhlichen Kind wird ein zurückgezogener, geradezu besessener Junge, der bald schon beginnt, den aufgestauten Frust an Tieren auszulassen. Dies ist sein einziges Ventil, ähnlich wie bei seinem Vater, der seine Frustration regelmäßig an der Mutter abarbeitet. Verzweifelt und einsam muss das Mädchen mitansehen, wie das Grauen ihre Familie übernimmt. Sie sieht nur eine Chance auf Rettung: sie muss eine Zeitmaschine bauen, um an jenen Tag unheilvollen Tag zurückzukehren und ihr Eis ohne Sahne zu bestellen.

Adeline Dieudonnés Roman geht vom ersten Moment an unter die Haut. Gerade weil sie die Perspektive der jungen, namenlosen Ich-Erzählerin gewählt hat, wirkt deren Schmerz, den diese erleidet, umso stärker. Dass diese Geschichte kein wirkliches Happy-End haben kann, ist offenkundig, es bleiben beim Lesen immer nur die Fragen: wie schlimm wird es kommen, was wird noch geschehen und vor allem: wie soll ein Kind all das ertragen?

Das tragische Ereignis eines Unglücksfalls wie jenes mit dem Sahnespender genügt eigentlich schon, um sich nachhaltig im Bewusstsein eines Kindes zu verankern. Die posttraumatische Belastungsstörung, die Gilles erlitten hat, bleibt unbehandelt und die Folgen werden von Adeline Dieudonné authentisch wiedergegeben. Die verschiedenen Stadien, die der Junge durchläuft, die seine Persönlichkeit tiefgreifend verändern, werden zwar durch die Augen der nur unwesentlich älteren Schwester geschildert, aber sie ist eine aufmerksame Beobachterin und kann diese passend in Worte fassen.

Ebenso stark wirkt die häusliche Gewalterfahrung, die die Kinder machen. Es bleiben ihnen nur zwei Rollenbilder: Der Jäger und die Beute, die sich, zudem vom Vater gleichermaßen anschaulich verdeutlicht, in der Tierwelt auch wiederfinden lassen und zunächst keine Alternative oder Ausweg bieten. Es ist unglaublich, über welche Resilienz das Mädchen verfügt und wie es ihr gelingt - zunächst mit dem Ziel eine Zeitmaschine zu bauen, später mit dem größeren Ziel der wissenschaftlichen Erkenntnis – selbst kein destruktives Verhalten, sondern eine innere Stärke und Distanz zu entwickeln. Trotz all der Trostlosigkeit lässt sich so doch ein Funken Hoffnung in der Geschichte finden.

Es ist kein Buch für Menschen, die ähnliche Erfahrungen gemacht haben, zu stark würde ich das Leseerlebnis einordnen und ganz sicher davor warnen wollen. Gerade aber auch aus diesem Grund finde ich solche Erzählungen wichtig, denn eine Sache wird ebenfalls transportiert: über viele Jahre bleibt die Gewalt – physisch wie psychisch – unentdeckt, die Kinder wie auch die Mutter entwickeln immer bessere Strategien des Versteckens. Es braucht schon sehr aufmerksame und einfühlsame Menschen in der Umgebung, um diese zu erkennen und eingreifen zu können. An der Figur des Professor zeigt sich jedoch auch, dass manchmal das einfache Dasein, ohne aktives Eingreifen, schon ganz viel bedeuten kann. ( )