Kik vagytok ti? : kötelező magyar irodalom

This book is exactly what its promise is. Subjective story of the hungarian literature. One can argue why this of that artist is missing, but it’s not an official ‘all included’ textbook, but the writer’s own thoughts of the ones he choose. Original and easy to read.

Úgy fogtam bele Háy János hétszáz oldalas irodalomtörténetébe, hogy kicsit olvasgatom itt-ott és remélhetőleg pár év alatt végzek a nagy részével. Ehhez képest az elejétől a végéig elolvastam és a nagy részét élveztem. A kötet Szerb Antalt idézi: hasonlóan alapos, a teljes magyar irodalmat áttekintő munka, mely bevallottan szubjektív is. Mivel nem az Akadémiának készült, hanem el kell adni a közönségnek, ez így érthető. Nem értek egyet azokkal a kritikusokkal, akik ezt a szubjektívitást kifogásolták és a könyvet nem irodalmi munkaként értelmezték.

Túlsúlyban voltak a költők és a versek, pedig amikor magyar irodalmat veszek a kezembe, akkor 90%-ban prózát forgatok. Szerintem ezzel show more a többség így van és mindig is így volt. Emiatt a költészettel való kiemelt foglalkozás kevéssé indokolt. Ezt általában igaznak tartom az irodalomoktatásra is. Szívesen olvastam volna többet a mostanában sokat emlegetett Jókairól és Gárdonyiról, és legalább valamennyit Németh Lászlóról, Esterházyról, és kortársakról, mint Moldova, Nádas, Závada.
Kevésbé élveztem azokat a részeket, amikor számomra alig ismert íróról volt szó, bár például Kaffka Margit főművéhez, a Színek és évekhez kedvet csinált.

Oktatási módszertani kérdés, hogy mennyire kell az élettörténet és mennyire áll meg/értelmezhető az életmű önmagában. Megértem, hogy sokan az utóbbit támogatják, én szeretem megismerni az írót is. Háy is próbál minél többet a művekről beszélni, de a legtöbb esetben az életekről is nagyon sokat meg lehet tudni. Tetszettek az egysoros alcímek, melyek találó, modern címkét adnak a szerzőknek.

Az anyag annyira sűrű, hogy kedvem lett volna jegyzetelni és alkalomadtán az íróval megvitatni, elemezgetni néhány gondolatot. Sokszor felnevettem, akár az eredeti szóhasználat vagy az életutak meglepő részletein, az írók esendőségén, de akár az azon a profán megközelítésen, ahogy a szerzőket, nem szobrokként és hősökként, hanem írótársként, emberként kezelte és nem volt kíméletes, ha a minőséget nem találta megfelelőnek.
A személyes, de nem annyira személyeskedő, mint szakmai (un)szimpátia némelykor átlép bizonyos határokat: Babits olyan mértékben van ízekre szedve, hogy az már nekem is fáj.
Ugyanakkor sokszor szeretettel, a gyarlóságokat megértve ír a szerzőkről. Az adott irodalmi korszakhoz képest ódivatú, elmaradott műveket pedig nem feltétlenül személyes gyengeségnek, hanem az irodalom és az ország egészének elmaradottságának tulajdonítja.
A vége felé kicsit elvesztettem a lelkesedésem, mert a világháború utáni irodalommal kapcsolatban inkább iránymutatást szerettem volna kapni, hogy kit érdemes olvasni, de vagy az érintett művek nem voltak nekem szimpatikusak vagy Háy közelmúlttal kapcsolatos kissé nosztalgiázásba hajló elemzése nem volt már annyira átütő. A dalszövegekről szóló fejezettől is többet vártam.

Összességében humoros, eredeti mű, erősen ajánlott. show less