Olyan ez a könyv, mint egy kert: süt a nap, a fák alatti árnyékos asztalon kockás terítő és hideg ital, no meg persze az elmaradhatatlan madárdal – tovább nem is részletezném, mert már így is giccsbe hajlok. Közben meg a kerten kívül zajlik a történelem, a dolgok és értékek és emberek pusztulása, a kerítés pedig sosem olyan magas, hogy eltakarja előlünk ezt a látványt. A kert egyetlen hibája tehát a kerítés alacsony volta – viszont egyben alighanem ez a könyv legnagyobb értéke is, ettől érezzük úgy, hogy amit olvasunk, az finom és örömteli, ugyanakkor ezzel egy időben fájdalmas és vészterhes is. Talán ez Ulickaja titka. Amúgy meg ezt a könyvet nem is nevezném regénynek, inkább számos különálló történetnek emberekről, akiket csak Médea személye fűz össze, meg a káprázatos krími kert, ami fűszeres háttérként feszül az események mögött. Ezekben a rövid sorstörténetekben nyilvánul meg legjobban Ulickaja páratlan érzékenysége, és az a ritka erénye, hogy kortárs irodalomban talán ő képes a jó embereket, az igazán jó embereket úgy ábrázolni, hogy azok közben érdekesek és összetettek is maradnak. Nem könnyű ám az.

Nem mindig voltam jóban a könyvvel. Néha szétesőnek éreztem, amire nyilván ráerősített az orosz prózákra jellemző zűr a személynevekkel* is, így nagyjából végig a szép és jó, de nem katartikus 4,5 csillag körül mozgott a viszonyulás. De a vége az annyira össze van rakva, annyira szép, ahogy az író odadöf az olvasónak, hogy sajogjon, de aztán meg is simogatja a sajgást, hogy csituljon… Becsukva a könyvet csak a hála érzete maradt meg bennem, hogy bejárhattam ezt a kertet.

* Ti. hogy mindenkinek minimum három neve van, plusz a becenév, amiből gyakran szintén több van, egy bensőséges családi használatra, és egy kevésbé bensőséges baráti társaságok részére, és ezeket felváltva használják az olvasó összezavarása érdekében. ( )

As I had heard so many praises concerning this novel, I was a bit disappointed. I was waiting for more Russian history, but got something resembling a (tragic) love story. (Tragic in parenthesis as I could not truly identify or sympathize with the characters.)

Most of all I was irritated about the style.

1) The use of three dots in the end of paragraphs (sometimes several times in consecutive paragraphs) made me want to scream: just say it, please, do not just indicate! Most of all this stylish technique influenced the description of characters, leaving them vague and superficial.

2) Some expressions were just too strange. This may also be a fault of the Finnish translation, but the language just didn't flow. Instead, it interrupted the story several times - and not in a positive sense. ( )

http://www.bostonbibliophile.com/2008/11/review-medea-and-her-children-by.html ( )

Orosz saga. Kiváló. ( )