Mircea Eliade is always a great to read. ( )

Ha a nyugati szerző foglalkozik Indiával, az mindig az idegenségről szól. Kiplingtől Indiana Jonesig igaz ez a képlet. Két kultúra kosként koppan egymás fejének, európai racionalitás kontra bengáli misztikum, előbbit izgatja az utóbbi veszettül, de közben világos: valójában nem ismerhetik meg egymást. Megkísérelheti persze Európa kontroll alatt tartani Indiát (ez volt a kiplingi álom, a "fehér ember terhe"), vagy mondjuk úgy: megmenteni önmagától, de hát ez kudarcra ítélt vállalkozás. Akárhogy is: gazdag téma, ami Eliade fantáziáját is megragadta. Merthogy a vallástörténészek doyenje is volt ifjú kiskakas, aki huszonévesen oly komolytalan dolgokkal foglalkozott, mint a regényírás, és hát ő is úgy gondolta, hogy van mondanivalója Indiával kapcsolatban. Mondanivalóját pedig egy szerelmi történetbe csomagolta, amelyben elbeszélője bonyolult "húzd meg, ereszd el"-be bonyolódik a hindu szépséggel, Maitreyivel. No most - attól félek - Maitreyi a szerző szerint maga Bengália, egyetlen női testbe szublimálva: titokzatos, mély, lenyűgöző, egyszerre szűz és céda, sérülékeny és veszélyes, meghódítandó rengeteg, amiben mindazonáltal el szokott tévedni az emberfia. Különösebben nem kell amellett érvelnem, miért veszedelmes konstrukció ez az elbeszélő mentális egészsége szempontjából.

No most a baj csak az, hogy Eliade ebből nem tud egy komplett regényt csinálni, csak mondjuk egyharmadnyit. Mert az eleje tetszett, egy kellemesen intellektuális, angolszász típusú szövegnek tűnt, ami ügyesen használja ki az egzotikus körülmények adta lehetőségeket. Csak aztán a harmada után mintha kifulladna a dolog. A szereplők szenvednek persze, ahogy az ilyen esetekben elő van nekik írva, iszonytatóan vágyakoznak, és hol küzdenek a vágyakozás ellen, hol megadják magukat neki. Csak hát ez az erotikus birkózás önmagában nem áll össze markáns regénytestté. Pedig Eliade mindent megpróbál, becsületére legyen mondva: naplójegyzeteket told be, és elbeszélője folyamatosan reagál is rájuk, megjelenítve saját ifjúkori önmagának idősebb, érettebb ellenpontját. De ez csak időlegesen leplezi, hogy maga a cselekmény karcsú, és Eliade nem annyira professzionális író, hogy tartsa magát a kezdeti lendülethez, és egyben tartsa az egészet. Nem érdektelen könyv, ezzel együtt: vannak erős jelenetei, de összességében örülök, hogy Eliade a vallástörténész-szakma mellett kötelezte el magát, regényíróként valószínűleg csak a megbízható középszert célozhatta volna be. ( )

I have not yet read Devi's "It Does Not Die" but I have read what I could find on the Eliade/Devi romance. Much of this book is Orientalist nonsense, vacillating between utter worship of all things Indian and condescension towards the same. Maitreyi is portrayed rather unflatteringly; she is obviously an accomplished and gifted young woman, yet all Alain sees is a fetishized brown goddess. More oddly still, his last line is a hope to see Maitreyi again, and yet he rejects even her attempts to speak to him via telephone. All in all, an engaging read, but repulsive on several levels. ( )

Supposedly fiction but is actually an autobiography of his affari with Maitreyi Devi - see "It does not die" in which she tears him to pieces.