Carlo Maria Martini (1927–2012)

This slim volume is a collection of letters written in the 1990s between Umberto Eco, renowned author, scholar, and atheist, and Carlo Maria Martini, a cardinal of the Catholic Church. The letters, which were originally published in an Italian newspaper, present these men's opposing points of view on a number of philosophical and theological topics, including: secular and religious perspectives on the end of the world, the politically fraught issue of when human life begins, the Catholic show more Church's refusal to admit women to the priesthood, and the ultimate source of human ethics. Though Eco and Martini often disagree, their letters maintain a consistent tone of civility and open-mindedness that is all too rare in public discourse nowadays.

I enjoyed this book, and I think it's somewhat unique in that both believers and nonbelievers could get something out of it. As I mentioned, both Eco and Martini approach the conversation with sincerity and goodwill, never mocking or belittling each other's positions, but actually having a genuine dialogue and hoping to learn from one another. I wish our public figures in general would take the hint! I will say, though, that I don't think these letters would actually change anyone's mind; an atheist wouldn't suddenly convert to Christianity, nor would a religious person lose his/her faith because of this book. Because the letters were originally written for newspaper publication, they couldn't be long or in-depth enough to explore the topics thoroughly. Basically, I came away from this book wanting more, but I'd still recommend it if the subject matter appeals to you. show less

Kicsit csalódás ez a könyv. Két intelligens, jámbor elme (egy szemiotikus és egy jezsuita) nekiáll kerülgetni egymást, mint a kutyák tavasszal, még nem tudva, ebből szerelem lesz-e, vagy verekedés. Aztán hamar kiderül, hogy ha szerelem nem is, de tisztelet az van, úgyhogy nekiállnak udvariassági versenyt tartani az olvasók nagy örömére. Félreértés ne essék, egyértelmű, hogy ha két okos ember beszélget, akkor ott okos dolgokat hallunk, itt sincs ez másképp. show more Martini indoklása az abortusz tilalmának katolikus magyarázatáról nagyon érdekes és megfontolandó*, Eco esszéje pedig az „ateista hitről” élvezet annak, akit Eco személyes világa érdekel – hogy általános értelemben hasznát lehet-e venni, az viszont már kérdés.

Problémám tulajdonképpen kettő volt. Az egyik, hogy a felek mintha kölcsönösen megegyeztek volna, hogy nem tanácsolnak semmit, csak leszögezik az álláspontjukat. Érthető persze az óvatosság, de így leszűkítették a diskurzus terét. Ráadásul ezzel tulajdonképpen kompromisszumot kötöttek abban, hogy a katolikus egyházra örök és változatlan entitásként tekintenek (Martini: „Az egyház nem elvárásokat teljesít, hanem misztériumokat celebrál”), amit egyfelől úgy értelmezek, mint érthető, létező igényt egyfajta egyetemes abszolútumra, másfelől viszont ha az egyház történelmét nézzük, azért ez kétséges beállítás. Hiszen az egyház végső soron annyiszor átalakult: megszűnt az inkvizíció, finomítottak a pápai tévedhetetlenség eszméjén… nyilván ezek a változások a keresztény álláspont szerint lehetnek sugalmazások eredményei, így semmi közük a közösség elvárásaihoz – viszont a laikus szemszögéből technikai értelemben mégis igényekre adott reakciók képét öltik magukra.

A másik gondom az, hogy Eco csak úgy simán válaszolt a „Miben hisz, aki nem hisz?” kérdésre, ezzel kvázi elfogadva, hogy a kérdezőnek (tehát a katolikus egyháznak) joga van úgy gondolni, hogy monopóliuma van a legfőbb jóra (ami az erkölcs végső oka) – tehát aki nem vallásos, annak meg kell magyaráznia, mivel is pótolja ezt a legfőbb jót. Holott talán először a kérdezőnek kéne bizonyítania, hogy ez a legfőbb jó (ne köntörfalazzunk: Isten) megfelelő alapot biztosított ahhoz, hogy az egyház eddigi története során (kizárólag) jó tetteket hajtson végre. Azt hiszem, Martini itt behúzta Eco-t a csőbe, kihasználva annak (vallásos) neveltetését és (talán rosszul értelmezett) kompromisszumkészségét: Econak legalábbis le kellett volna tisztáznia, milyen megszorításokkal fogadja el a kérdésben rejlő állítást. Én a magam részéről azt hiszem, nem a személy vallásossága vagy vallástalansága között van az etikai szakadék, hanem a módok között, ahogy életelveiket alkalmazzák. (Ezt valószínűleg Eco és talán Martini sem gondolja másként, de nem ártott volna körvonalazni.)

A főszereplők levelezését a kötetben a „Kórus” követi, ahol különböző olasz fickók** szólnak hozzá az ügyhöz. Emanuele Severino (filozófus) mindenkit elküld a halál véreres szemébe, akinek a válasza nem a kortárs filozófiában gyökerezik – ez a Föld népessége, mínusz három ember. Eugenio Scalfari (filozófus – ezek a filozófusok ilyen jó fejek) meg egyenesen kijelenti, hogy a jótett az konkrétan istenkáromlás ("A jó a legnagyszabásúbb kísérlet „a lét” eltörlésére. Ezért nem alapulhat Istenen, olyasmin, ami ontológiailag a kölcsönös pusztításon alapuló világot hozott volna létre. A jóban tehát Istent tagadjuk."), hisz ugye a világ nem jó, a világot meg Isten teremtette, tehát hogy lehetne Isten jó?*** Mondjuk ezek a csávók legalább eredetiek, a többiek jobbára csak mondanak valamit, amitől a vállamat vonogatom. Viszont Claudio Martelli írása nagyon tetszett, ő fogalmazta meg legtisztábban, mi a probléma ezzel a diskurzussal, és egyben nagyon szép esszét kerekített aköré, hogy Martini kiindulási pontja (tehát Krisztus) és Eco kiindulási pontja (a felvilágosodás) egyáltalán nem egymással ellentétes fogalmak, hanem egymás kiegészítői. Ez a szöveg mentette meg nekem a kötetet. (Mondjuk Martelli meg politikus, ráadásul szocialista – remélem, ezzel nem ástam el magam…) Aztán végül Martini szót kér, mindenkinek megköszöni a részvételt, lehet hazamenni.

Nekem az volt a kötettel a gondom, hogy ugyan szépen megfogalmaz egy szükséges minimumot a két fél között – ez nyilván nem semmi, de én keveslem. Lehet, Ferenc pápa elkapatott, de azt hiszem, ezen azért a józan gondolkodású keresztények (és nem keresztények) már túl vannak… Persze akadnak olyan álvallási álközösségek (Magyarországon időnként a „párt” elnevezést szokták alkalmazni rájuk), akik nem értek még el az intellektuális evolúció eme fokára – de hát őket meg eddig sem igazán tartottam keresztényeknek. Uff.

* Mondjuk egy kukacosabb beszélgetőpartner nyilván rákérdezhetett volna, hogy az abortusz tilalma hogy fér össze a halálbüntetés (elméleti, nem gyakorlati!) elfogadásával, de hát ez a levelezés nem kukacoskodó emberek között zajlott. (http://index.hu/belfold/2014/06/23/egyhazak_es_halalbuntetes/)
** ”Különböző olasz fickók” – ez a helyes kifejezés. Ugyanis a kötetben egy mukk sincs arról, hogy ők kifélék-mifélék. Szerencsére nekem itt van a google, de 1996-ban volt egyáltalán google? Vagy akkor még mindenki tudta, ki az az Indro Montanelli?
*** A francba, lebuktam, mondja erre Isten, és felszívódik egy logikai buborékban. És igen, ez egy szemérmetlen Douglas Adams-lopás. show less

In simple and moving language, Martini weaves together St. Paul's life, character, and teachings in such a way that we come to know the apostle as a human being with the same hopes and struggles that we have. At the end of each chapter, Cardinal Martini leads us through a series of questions to help us reflect on our own lives in light of St. Paul's experiences.

LENT This short but powerful book leads readers to reflect on Holy Saturday, that period of confusion and silence between the sadness of the cross and the joy of Easter. From the bewilderment of Jesus' disciples to the great faith of Mary, the author inspires all Christians to examine their own lives in light of this "Sabbath of Time" and to draw from Mary's example of courage to face the future with hope and forgiveness.