Alexei Tolstoy (1) (1882–1945)

Van egy kis bűntudatom, amiért ezt az olvasást egy szovjet sci-fi kihívásra fogom majd elpasszolni, mert ez a könyv nem sci-fi (bár legalább szovjet – de még mennyire, hogy szovjet!), sokkal inkább valami összecsapott kalandregény, amit A. Tolsztoj megszínezett, ízfokozott és állományjavított kicsit ezzel a hiperboloid nevű csodafegyverrel. Aminek örvén egyrészt elsüthet némi tudományos-fantasztikus kamudumát, másrészt meg lejátszhatja ezt az show more „elpusztul-a-világ-ha-nem-szerezzük-meg-azt-a-szörnyen-veszedelmes-miatúrót-ami-momentán-valami-gonosz-ember-kezében-van” nevű játékot, amit James Bond is állandóan művelni kénytelen. Kicsit perverz, de az író szerint az lenne a legjobb, ha a bolsevikok szereznék meg ezt a valamit, mert ők a jó fiúk – amitől nyilván nekem borsódzik a hátam. Sztálin egy hiperboloiddal – marha nagy ötlet. Ami nyilván kicsit távol is tart a könyvtől.

Merthogy ez a regény bizonyos aspektusból nem más, mint kísérlet arra, hogy az összes szovjet tévképzetet egyetlen koherens egységben mutassa be. Itt a nyugat egyenlő multik és topless-bárok (jaj, de ismerős duma ez…), a nagy ipari konszerneket meg pont úgy irányítják, mint Sztálin a Szovjetuniót. Párizsban hemzsegnek az emigránsok, akik csak arra várnak, hogy Finnországból átsíeljenek Leningrádba diverzánskodni, a lengyelek pedig fő foglalkozásuk szerint kapitalista kémek. (Ami mindjárt megmagyarázza, hogy miért lőtte őket később halomra az NKVD.) Meg egyáltalán: a bolsevikok élete egy folyamatos veszély, mert bármikor felbukkanhat egy tömegpusztító fegyver, amit az ellenséges külvilág majd ellenük fog bevetni – úgyhogy jobb, ha ők tepernek érte gyorsabban. Ez utóbbi szál amúgy igen elgondolkodtató, pláne, hogy 1927-es könyvről van szó – olybá is vehetjük, hogy A. Tolsztoj megjósolja itt a nukleáris fegyverek utáni hajszát. A végkifejlet viszont kifejezetten idegesítő. Itt a szerző egy az egyben lefuttatja azt az elméletet, amit Sztálin a fasiszták és a kapitalisták viszonylatában megálmodott: hogy előbbiek, akik valójában a kapitalizmus igazi lényegét testesítik meg, jól meggyöngítik és káoszba taszítják az utóbbi rendszert, majd ezt követően jön a proletárforradalom, felkapja a kikapart gesztenyét, és boldogan él, amíg meg nem hal. Mindezek kifejezetten érdekessé tehetnék ezt a könyvet, mint ahogy érdekessé tehetné több olyan elem is, amiben egyértelműen megelőlegezi a műfaj későbbi toposzait – ha nem lenne közben olyan gyönge alkotás.

Mert ha le is csupaszítjuk a vonalasságot erről a könyvről, attól még nem lesz jó. Csupa papírmasé ripacs rohangál benne, akiknek az író úgy ad mélységet, hogy időnként totál következetlenül cselekszenek. Vagy itt van ez a Selga nevezetű bolsevik nyomozó, akinél bénább hőssel ritkán találkoztam. Szerintem csak az nem lövi meg vagy ejti foglyul, aki épp nem jár arra. Az meg külön idegesít, hogy A. Tolsztoj milyen önkényesen kezeli a véletlent – arra használja, hogy ha megakadnak a történetben a szereplők, akkor mindig pont történik valami elég valószínűtlen, amibe megkapaszkodhatnak, és továbblendíthetik magukat. Mindez azért is különös, mert mondjuk a Golgota vagy az Első Péter a maguk propagandisztikusságával együtt mutatják, hogy A. Tolsztoj kifejezetten nagy formátumú író, aki a szocreál műfaján belül is képes komplex szövegeket írni. Ám úgy fest, kalandregény-írás közben nem ilyen igényes: úgy van vele, nem gond a logika és a mélység hiánya, ha időnként kettévágnak egy hipiszupi halálsugárral egy embert vagy egy csatahajót (persze a fokozatosság elvének figyelembe vételével). Ha meg a főgonosz még azt a szívességet is megteszi nekünk, hogy világromboló terveinek ideológiai hátteret gondol ki, amit szívesen elmagyaráz az olvasónak (ez is tiszta James Bond), az már csak a hab a tortán. Mindezzel amúgy nem is lenne semmi baj.

Csak ne lenne ilyen rohadt hosszú ez a könyv. show less