The Discomfort Zone: A Personal History

Emberek, én úgy szeretem Franzent, hogy már pironkodom miatta. Az van, hogy ez az ember gondol, vagy érez valamit, és le tudja írni! Pontosan és érvényesen, úgy, hogy ha elolvassa másnap és harmadnap, akkor is megállja a helyét. Ez triviálisnak tűnhet, de nem az: próbáljatok csak meg szabatosan és érthetően beszélni az érzéseitekről valakinek, akár egy tányér leves kapcsán – és akkor a frusztrációinkról, félelmeinkről, mögöttes szándékainkról még szót sem ejtettünk. Próbáljatok csak meg leírni öt mondatban egy viccesnek tűnő képet, amit az imént osztottak meg veletek a molyon! Szóval elképesztő csuda ez, az irodalom kvintesszenciája, és valami hihetetlen, milyen munka feszül a show more színleg könnyeden ironikus mondatok mögött.

Pedig az amerikai középosztály ügyes-bajos dolgai, ha belegondolunk, alig állnak közelebb hozzánk, mint a tasmán bennszülöttek életeseményei. És azzal, hogy Franzen önmagát teszi meg ezeknek az esszé-novelláknak a főszereplőjéül, voltaképpen hatványra emeli a könyv „amerikaiasságát”, leszögezve: én ide tartozom, ha akarok, ha nem, csak erről tudok írni, de erről aztán tudok írni. Az egészben pedig az a pláne, hogy én is értem. A kamasz Franzen pitiáner megszégyenülései tökéletesen megfejthetőek a magam tapasztalatai alapján – eszembe jutott, milyen erőfeszítésekkel próbáltam bókként értelmezni 16 évesen, hogy éppen sarjadó körszakállam miatt valaki szerint Petőfire hasonlítok. És egyáltalán: eszembe jutott, mennyi munkám volt abban, hogy kitaláljam, mások mit gondolnak rólam, és hogy megpróbáljam ezt a képet a saját önképemmel közös nevezőre hozni. Persze ezek nem azok a tragédiák, amikkel a mélyszegénységben élők találkoznak – de azoknak, akik találkoznak vele, akkor és ott elég komoly ügynek tűnik. Szóval nagy öröm volt. show less

What the hell, Franzen. I love your fiction! Strong Motion was fantastic. The Twenty-Seventh City is one of the best first novels I’ve ever read. When I got done reading The Corrections I missed the characters for months. Actively missed them! But your fiction? God damn, I hate it.

I read How to Be Alone (his collection of essays) years ago and I hated it. I guess I though The Discomfort Zone would be different, or maybe I just forgot how much I hated How to Be Alone.

Part of the problem is that you think you’re so damn clever. And the thing is, I think you’re damn clever! But your smugness is just a huge turn off. Your privilege is disgusting – especially in the chapter where you go on and on about how obnoxious and annoying it show more was to have to listen to people asking for donations after Hurricane Katrina. Yes, I get that you think FEMA should have done a better job doing . . . well, their job. But god damn. An entire chapter, 1 of 8 chapters in the whole book, about how annoyed you were to have to listen to aide commercials?!

Yes, yes, I’m simplifying that chapter. Yes, I’m exaggerating. But here’s what you need to know: Franzen is a smug, self-satisfied liberal who is entirely too proud of being such. I do not want him on my team. From now on, I’ll be sticking to his fiction. show less

Entertaining, well-written memoir and if you're not interested in the growing up story of [a:Jonathan Franzen|2578|Jonathan Franzen|https://d.gr-assets.com/authors/1357663607p2/2578.jpg] and his nerdy, bookwormy Midwestern youth and beleaguered, irritating parents, read it for the marvelous descriptions of birding in the last part of the book. We listened to it on a road trip and it was excellent fare.

I'd never read any Franzen before, but I was in the annoying library in my old neighborhood and this jumped off the shelves into my hands so I took it home. I liked it. Franzen is just neurotic enough to pull off riveting essays about, well, navigating through life with various neuroses. The writing was colorful yet polished, though not so much as to dilute the color. I liked it well enough that I plan to check out his other essay collection and his well-known novel The Corrections. Hooray.

The protagonist is hard to identify with, but there is a lot to laugh on some pages and there's a nice analysis of cartoons (Charlie Schulz Peanuts) and Franz Kafka. A lot of other pages are hard to get through. The protagonist ends up as a birdwatcher, maybe that's the main theme of the book: someone who looks at birds from a distance instead of flying his own wings.

Entertaining, well-written memoir and if you're not interested in the growing up story of [a:Jonathan Franzen|2578|Jonathan Franzen|https://d.gr-assets.com/authors/1357663607p2/2578.jpg] and his nerdy, bookwormy Midwestern youth and beleaguered, irritating parents, read it for the marvelous descriptions of birding in the last part of the book. We listened to it on a road trip and it was excellent fare.

Franzen has the rare gift of being able to see the ridiculous in everyone, including himself, which saves him from mere cynicism. Great stuff (and funny).