a people's history of chernobyl ( )

NA ( )

This was an astonishing read that shed light on the often neglected human angle surrounding the Chernobyl disaster. The common theme among typical Chernobyl content revolves around the ruins, the cover-up, the immensity of the initial reactor exposion and immediate aftermath. Missing from those narratives are stories of the villagers, the liquidators, families of the many who were sick or dying from radiation, intelligentsia the government ignored systematically in their desire to shield the world from the extent of the tragedy. This book is filled with first-person accounts, often emotional, touching and horrifying, that detail the days, weeks and first few years after the April 1986 explosion. In character vignettes, those who lived through the Chernobyl disaster in the many nearby villages give insight into their struggle with the Soviet mindset in postwar Ukraine, losing their homes and communities, living and dying with radiation, grieving their old lives. If you liked the HBO series, which heavily pulls from Alexievich’s book, you’ll be engrossed. The way she structures the monologues is poetic.

Many pages detail disturbing accounts regarding humans of all ages — and animals, so definitely avoid if you don't want to end up crying on the subway like I did. ( )

There are hardly words available to describe the horror of the Chernobyl disaster. Yet, the author has managed to share the voices of the people who lived, and died, as a result of this disaster. Their stories are both sad and encouraging - the strength of humanity comes across and is perhaps the only thing that kept me reading. The sickening irony of the variety of situations would have been hilarious if it wasn't so horrifying. ( )

Alekszijevics: szépíró. Ezzel nem csak azt akarom mondani, hogy a történelmi valóságot képes olyan érzékenységgel megírni, amitől az lélegezni kezd – hanem arról is, hogy nála ez a valóság eszközzé válik, ami elementáris energiával tölti fel a legtisztább értelemben vett irodalmat. A szerző ezúttal Csernobil felidézésével a kettővel ezelőtti nagy világparanoiához nyúl vissza: a nukleáris apokalipszis réméhez. Fáziskéséssel, mondhatnánk, mert azóta már inkább a globális felmelegedéstől, újabban pedig a menekültektől szokás közösségileg rettegni. (Uram Atyám, mekkora könyvet tudna írni ez utóbbi kérdésről Alekszijevics!) Ugyanakkor Csernobil, mint a nagy kibeszéletlen posztszovjet trauma része, messze túlmutat önmagán: nem pusztán az atomerőműről vagy a tudomány tévedéseiről van itt szó, hanem állami felelősségről, a hősiesség és az ostobaság közti elmosódó határvonalról, az életről élhetetlen körülmények között és megfogalmazhatatlan félelmeinkről – tehát kvázi mindenről, és a mindenről Alekszijevics csodásan tud beszélni, beszéltetni. Ezúttal is olyan sokszólamú hangjátékot alkotott, ami nem szájba rág, hanem bízik az olvasó ítélőképességében. Sőt, én ezt a második világháborút kiveséző könyveinél is többre becsültem. Éppen azért, mert engem kevéssé foglalkoztat ez a kérdés, és nem is tartom magam atomenergia-ellenesnek – mégis, a Csernobili ima velem is reakcióba lépett, és le is tepert. Eszembe is jutott, hogy itt nemsokára esetleg oroszok fognak atomerőművet építeni. Egy olyan országban, ahol még egy vasútállomást se képesek úgy megcsinálni, hogy felhőszakadáskor ne alakuljon át bányatóvá*. Öhm. Biztató.

* Mer' magának semmi se jó! Csak a panaszkodás, a pánikkeltés! Bezzeg amikor 40 fok van, akkor örülne, ha lenne egy bányató a vasútállomáson! ( )