>

Con este libro creo haberme reconciliado con la narrativa. Desde que he empezado a leer todos los libros pendientes de mi biblioteca, donde la mayoría son de narrativa, tenía la asignatura pendiente de poder comprender qué es la narrativa para mí. Por supuesto que he disfrutado de las lecturas anteriores, pero Alejo Carpentier, con su prosa plagada de detalles, metáforas y magia, es la única que me ha conquistado durante 500 páginas. No me pasaba esto desde que leí Solenoide de Cărtărescu. Tampoco quiero llenar de elogios el libro, pero me ha parecido sublime la construcción del relato y el falso engaño del protagonismo. Constantemente se nos presenta en la novela multitud de personajes que pueden llegar a tener cierta relevancia en lo textual, pero siempre se vuelve al leitmotiv de la historia: Esteban. La labor de documentación histórica que hay detrás también es notable –de hecho es la más interesante, pues se convierte en ficción histórica. Es ahora cuando cojo ilusión de nuevo de que en mis manos caiga algún libro más de narrativa. Además, es gracioso haberlo leído esta edición de Clásicos de El País, ya que las erratas y errores que uno encuentra son adorables. Estas fuerzas renovadas me plantean tantas preguntas sobre la escritura. ¿Quizá lea el libro de Irene Vallejo? Me veo capaz de todo ahora. ( )

As revolution sweeps back and forth across the Atlantic at the conclusion of the 18th century, two Cuban cousins witness a world trembling between rebirth and regression.

Sofia is the most perfect literary protagonist I can remember reading this semester. I suppose you could make a case for Victor or Esteban dominating the narrative, but Sofia is clearly the narrative's center: she is the one who develops a firm and unyielding moral code, and it is only through her that Esteban recovers from his post-Victor cynicism. Even aside from its artistic ambition, Explosion in a Cathedral is stuffed with technical achievements, ranging from how the three narratives (Carlos, Sofia, Esteban) envelope one another to the single point where the narrative jumps from Sofia to Esteban. In the leap, the narrative elides a pivotal event so effortlessly that the reader only realizes the omission alongside Esteban a hundred pages later. ( )

Mientras me gustó el contenido, porque hay una historia interesante de seguir y significados para descubrir, el barroquismo del lenguaje, con un regodeo tal en preciosimos que termina pareciendo vanidad, hizo que leerla y terminarla fuera un verdadero esfuerzo.

No es que necesite que me hablen con palabras cortas y sencillas, simplemente no me gustan los estilos recargados en música, artes visuales o literatura.


( )

Havanna, a XVIII. század végén. Sophía, Carlos és Esteban, a frissen elárvult testvérpár úgy élik a világtól elszakadva a maguk életét, mint egy babaházban. Ám egy napon betoppan közéjük Victor Hugues, a karizmatikus kereskedő, szabadkőműves és forradalmár, aki magával hozza a Történelmet, és viharként tépáz ronggyá mindent, ami addigi viszonyaik közt biztosnak tűnt. 1789 szele magával ragadja a szereplőket, akik hol oly közelről, hol oly távolról szemlélhetik így a kort, hogy mit se tudnak felfogni belőle – mégis segítségükkel olyan kollázst kap az olvasó, ami talán többet árul el arról az időről, mint egy Robespierre-monográfia. Victor személyében pedig a maga testet öltött Forradalmi Szellem kíséri őket végig útjukon – hol bokáig gázolva a vérben, hol buzgón forgatva a köpönyeget*.

Carpentier prózájában az a fantasztikus, hogy tökéletesen ráérez a posztmodern hagyomány (például Faulkner) és a Karibi-szigetvilág fülledt tradíciója közötti rokonságra, olyan tropikusan barokk szöveget hozva létre, amibe belealél az ember. Ebben a világban még a szegénység is gazdag, mert illatok és ízek és formák milliárdjai veszik körül, amik bódító felsorolások formájában hömpölyögnek az olvasó elé. Itt ha két ember egymásra néz, az már kísérleti atomrobbantás, itt a vér (de még a verejték is!) szebb színben tündököl, mint Kairó bíbor rózsája, itt a szavaknak szaga van és súlya van… És mindezen túl ez egy okos regény is, konzekvens történelemszemlélettel a központban – csak épp maga a szöveg annyira erős és lendületes, hogy ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni. Mindent összevetve: ez a könyv a latin-amerikai regényirodalom legszűkebb elitjébe való.

* Victor Hugues karibi diktatúrájának egyes elemeiben néha felismerni véltem a sztálini Szovjetuniót – ahogy a rendszer ősi ellenségei és saját hívei is előbb-utóbb ugyanazon a rothadó fegyencgyarmaton találják magukat; ahogy a „gránitszilárdságúnak” mondott alapelveket felfüggesztik, ha a politikai realitás úgy kívánja; ahogy a Szabadság nevével ajkukon küldik a vezetők nyaktiló alá azokat, akik kiejtik a szájukon a Szabadság szót… Nyilván a párhuzamok nem véletlenek: mindez jól jelzi valamennyi totalitarizmusra törekvő állam igazi lényegét.

( )

8489669252