A high three stars; this is a gorgeous tone poem in some ways, and certainly a literary achievement - but not for me one of Zola's most powerful works of social commentary. Unlike the other Rougon-Macquart novels I have thus far read (#1-4, 6 and 7), Sin is the most self-contained, a more direct commentary on human nature and less on its relationship to society at a broad level.

Having said that, if you have the patience required for Zola's extended literary symphonies, there's some fantastic writing, even if some of it (the rhapsodies on Mouret's relationship with Christianity especially) feels like it would have been stronger in theory than practice.

Interested to see what themes I can tie from this book to later volumes in the series. ( )

This is the sixth book of the Rougon-Macquart series I have read. It took me a while to get into it, but when I did I couldn't stop. The visions of abbé Mouret are described wonderfully by Zola. I loved the garden of Eden episode too. Even though you come across the garden of Eden theme in many different ways (in commercials, films, etcetera), Zola managed to surprise me with an interesting spin on it. This will definitely not be the last novel of Zola I read. ( )

Amúgy zolásan kezdődik, egy remekül beállított nagyjelenettel, ahogy azt csak a kaporszakállú mester tudja: Mouret abbé az ürességtől kongó templomban szabályosan és lelkesen misét celebrál. Egyszerű, szép, erős jelenet, ami máris megvilágítja a főszereplő és környezete egymáshoz való viszonyát, az ilyen drámai képekhez ő nagyon ért. A táj bemutatása is stimmel: az artaud-i völgy leírása hibátlan, érzem a talpam alatt a kiszáradt talajt. Aztán Zola sutba dobja a naturalizmust, és elmerül a romantika mocsarában… nem véletlenül: egy átélten vallásos katolikust akar bemutatni Mouret személyében, és vén megátalkodott ateista lévén ilyet csak úgy tud elképzelni, mint egyben mélységesen romantikus embert*, aki a nagy szenvedély eszközével köti magát valamihez, amit objektíven nem tud megérinteni. És egy ilyen figura bemutatásához a romantika eszközei dukálnak. A csapdát pedig, amit neki állít (mert Zolának sajnos mániája, hogy a szereplők azért vannak, hogy csapdát állítsunk nekik), szintén a romantika eszköztárából kölcsönzi: megteremti Albine-t, Rousseau vademberének női megfelelőjét, a féktelen, irányíthatatlan, természetmániás süldőlányt.

És ha ez nem lenne elég, Zola megteremti Paradout, a misztikus kertet, ami nem is kert igazán, hanem az ember vágyainak és félelmeinek projekciója, az ősdzsungel, csapda és menedék egyszerre. Megteremtéséhez felhasználja gyakorlatilag a Dél-Franciaország flórája és faunája című többkötetes mű teljes névmutatóját, valamit egy vagon hasonlatot, ami igazi jelzőorgiát eredményez. Paradou és Albine együtt olyan elegy, aminek igazán nehéz ellenállni. El is időz itt Zola a könyv középső harmadában, hogy aztán visszadobja Mouret-t a való világba – hát elég erős a kontraszt.

Nem a legjobb Zola-regény, az szinte bizonyos. Az író szükségét érzi, hogy a regénytestbe komplett teológiai értekezéseket iktasson a Mária-kultuszról, talán mert maga sem érti, Mouret hogy hihet ilyesmiben. Amúgy a maguk módján jól sikerült értekezések ezek, de megtörik a regény dinamikáját. Továbbá Zola a szenvedélyes hitet mintha csak valamiféle pszichológiai betegség tüneteként tudná elképzelni, én a magam részéről nem feltétlenül értek egyet, de végül is ez csak egy regény, Mouret abbé pedig csak fiktív személy. Paradou sűrű leírásával is lehet problémája annak, aki Zolától nem ilyet várt, de az nekem speciel tetszett. Erős, nehéz, emlékezetes fejezetek voltak ott a sűrű lombok alatt.

* A romantikus keresztényen kívül persze ismer ő másfélét is: a moralista keresztényt. Nincsenek kétségeim, hogy Zola melyik fajtával szimpatizál inkább: Archangias testvér a zolai univerzum egyik legundorítóbb figurája. Nőgyűlölő fanatikus, kárörvendő, ostoba impotens, bakkecskeszagú pokolfajzat. Aranyos. ( )

This was a great one for vocabulary in flowers and trees. Serge comes from La Conquête de Plassans to a small village as abbe Mouret where his obsession with the virgin Marie is contrasted to to misogyny of the church. An amnesiac trip to Eden pulls him away - but it didn't seem to me that he was the one who fell the furthest. ( )

Serge Mouret, whom we met as a child in the previous book, is now in his early twenties and an ordained priest in his first parish. Les Artaud is a tiny and impoverished village not far from Plassans, where Serge's refined, highly mystical and visionary religious ecstasy bumps into the solid, earthy realities of peasant life. The conflict between his ideals and the raw fecundity of his surroundings prompts a nervous collapse, after which he's transferred almost magically to an untouched, paradisiacal garden (Le Paradou) where Serge's supposedly sensible uncle, Dr Pascal, has given the lovely, semi-savage, teenager Albine the task of nursing him back to health.

If you thought the agricultural and ecclesiastical sound-track was too loud in Part One, you will be absolutely deafened by the botanical and zoological crescendos of Part Two, as our two innocents roam through the garden mystically drawn to One Particular Tree, with inevitable results that work themselves out to a tragic conclusion in the even louder Part Three. This is Tristan und Isolde with the dial turned up to eleven. At least. Even Wagner wasn't bold enough to attempt Death by Sensory Overload, but for Zola it's all in a day's work...

It's surprisingly hard to pin down what's going on here, partly because Zola for once chooses to blur the distinctions between realism, symbolism and the dream-life of his characters, and partly because it's not the simple struggle between nature and religious faith that it at first appears. Serge and Albine both seem to be doomed to destruction because their lives revolve around a romantic belief in some ideal beyond the physical world - Albine in her love for Serge, Serge in his Catholic faith; only the cynical (Frère Archangios and the peasants) and the truly naive (Serge's "simple" sister Désirée) are able to shrug off the tragedy and keep following the cycle of nature. But we also see the terrible way Serge's seminary training helps to push him into hypocrisy whilst Albine follows her convictions to their logical conclusion - for Zola there's definitely a fundamental difference between priests and wood-nymphs, and it's not to the advantage of the priests.

The book does have its realistic interests as well, of course - there are some fascinating and plausible little glimpses into what real parish life must have been like in the backwoods of Provence in the mid-19th century. And lots of animal and plant life if you happen to have a botanical dictionary to hand. But not really one of the most rewarding Zolas - the unrelentingly high emotional pitch makes it a very trying book to read. ( )