Andrea Riccardi

Riccardi könyvének alapvetése, hogy elfogadja ugyan a különböző civilizációk meglétét (bár a huntingtoni sémánál lényegesen diverzifikáltabban látja őket*), ugyanakkor kapcsolatuk lényegi eleme számára nem az „összecsapás”, hanem az együttélés – ennek kényszere az a történelmi valóság, amiben élünk. Amin Maaloufra hivatkozva kiemeli, hogy a civilizációs (vagy kulturális) identitások mindig két elemből tevődnek össze: egy vertikálisból, ami a show more múltból építkezik, és tradíciók formájában jelenik meg, és egy horizontálisból, ami jelenidejű, és elsősorban a globalizáció mozgatja. Egyik elemet sem hagyhatjuk figyelmen kívül – a globalizációt és következményeit (például a migrációt) éppúgy nem lehet meg nem történtté tenni, mint a gyakran több ezer éves nemzeti és vallási hagyományokat – és ezek végtelenül bonyolult összefonódását kell mindenekelőtt felismernünk ahhoz, hogy értelmes párbeszédet folytathassunk. Mert az egyszerű válaszok képesek lehetnek ugyan hatalomban tartani egy politikai elitet egy országon belül, de globális problémák megoldására alkalmatlanok. Riccardi ebben a párbeszédben kiemelt szerepet szán a keresztény egyházaknak, nemcsak azért, mert az európai (nyugati) kultúra elidegeníthetetlen identitásképzői, hanem mert legalább egyikük eleve kozmopolita közösségként híd az öt kontinens katolikusaihoz. A szerző nem csak szükségesnek látja ezt a szerepvállalást, hanem képesnek is tartja rá a katolikusokat, akik véleménye szerint II. János Pál pápasága alatt sikerrel teremtették újra identitásukat**. (Érdemes ennek kapcsán elgondolkodni azon, hogy akik az állam erőszakszervezeteinek bevonásával akarják megvédeni az ún. „kereszténységet”, ezzel nem arról tesznek-e tanúbizonyságot, hogy ők maguk mennyire gyámoltalannak és életképtelennek tartják saját vallásukat.)

Ez a könyv azért külön érték, mert Európa-centrikus: európai szerző írta, európai szemmel és számos elsősorban Európát érintő problémát tárgyal benne. Külön érdekesek az „euroafrikai jövőképről” szóló fejtegetések, amelyben Riccardi sérelmezi, hogy a dekolonalizáció után Európa kvázi magára hagyta Afrikát, és átengedte azt az amerikai-szovjet, újabban pedig az amerikai-kínai érdekeknek. Ez értelmezésében öreg hiba, tekintve azokat a kulturális gyökereket, amik Európát és Afrikát a mai napig összekötik – és hiba főleg azért, mert a fekete kontinens kaotikus helyzetét, válságait mindig Európa érzi meg először a bevándorlók hullámain keresztül. A szerző úgy tekint Afrikára, mint Európa testvérkontinensére, akik képesek lehetnének enyhíteni egymás problémáit, ha összefognának: az afrikai munkavállalók az európai demográfiai válságra jelentenének gyógyírt, az európai segítségnyújtás pedig talán stabilizálhatná a polgárháborúkba süllyedő földrészt. (Riccardi másik nagy témája az iszlám, amivel kapcsolatban mindazonáltal sok újat nem közöl, inkább rendszerezi a muszlim világ sokszínűségét kiemelő iszlámkutatók állításait.)

És Európa-centrikus Riccardi azért is, mert az együttélés új mintájának az Európai Uniót látja – azt a közösséget, ami szakítva a birodalmi hagyományokkal, saját magát különböző (nemzeti) identitások együttműködéseként fogalmazza meg. Ez pedig a szerző szerint az az út, amin a világnak is el kell indulnia – nem az izoláció, hanem a párbeszéd és a konszenzus. Ebben kell a magát újrakonstruáló Európának példát mutatnia. És ez nem csak idea és szóvirág, hanem a legkeményebb szükségszerűség. Mert a másik út – hát, másik út alkalmasint nincs. Legalábbis épelméjű ember nem akarna arra menni.

* Jó vicc, a huntingtoni séma a nem-nyugati civilizációkról kb. annyira diverzifikált, mint egy Bogyó és Babóca epizód.
** Bár szerinte szó sincs arról, hogy a kereszténység leszálló ágban lenne, de kiemeli, hogy talán a muzulmánoknál is nagyobb veszélyt jelent magára a katolikus egyházra az újprotestáns vallási csoportok elterjedése Dél-Amerika, Afrika, sőt Ázsia egyes régióiban. Amire valószínűleg reakció lehet Ferenc pápa törekvése, hogy az ezen tömegek számára is értelmezhető szegénység és együttérzés kérdését tűzte zászlajára. Hiába, a budai templomjáró úriasszonyoknak lassan el kell fogadni, hogy ők egyre kisebb hányadát képezik az egyház nagy testvériségének. show less

This was written for people with a better knowledge of Roman history and geography than I have. I also think that there are some problems with the German translation here and there.

My final impression is that there is a lot to the complaints that Pius XII cared more for Rome than for the rest of Italy and the world. Still, it is good to know that the people and churches tried to do what they could for all those endangered by the German occupation.

Più che una recensione, una riflessione. L'A. sembra sostenere che, seppure quanto stava accadendo fosse noto, come documentalmente provato, impossibile è stato per il Vaticano comprenderne l'entità fin dopo l'epilogo della seconda guerra mondiale. Questo sentire risulta essere stato comune agli alleati che non ritennero prioritaria la protezione degli ebrei in rapporto con lo sforzo bellico in atto. L'assunto non vale oggi rispetto a quanto subiscono le popolazioni arabe della Palestina show more il cui dramma è ben conosciuto giorno per giorno in tutta la sua entità. show less

¿Está viviendo la Iglesia católica una de sus peores crisis a nivel mundial? ¿Se enfrenta realmente el cristianismo a un problema de vocación religiosa? ¿De qué manera nos afectaría su desaparición? ¿Cómo puede resurgir un clero envejecido, con una estructura masculina anclada en el pasado?
Una serie de preguntas que inquietan incluso a quienes observan el cristianismo y la Iglesia católica desde el exterior. Para Andrea Riccardi, fundador de la Comunidad de Sant'Egidio y show more prestigioso historiador del mundo contemporáneo y de las religiones, crisis no significa necesariamente final, sino una oportunidad para abrirse al futuro, para renacer, sabiendo que el gran riesgo consiste en contentarse con sobrevivir o en añorar un pasado que se cree mejor. Hoy, la Iglesia está llamada a una condición de lucha, esta vez no contra enemigos externos, sino contra la indiferencia y el descrédito.
Un libro de impagable lucidez sociológica, valiente y polémico, que apunta directamente sobre los pecados cometidos por la Iglesia en la segunda mitad del siglo pasado y en el primer cuarto del siglo XXI. Riccardi ofrece una impresionante y minuciosa radiografía de la crisis del mundo cristiano y analiza con gran profundidad el debate y las distintas posibilidades sobre cómo salir de una situación que nos afecta, en mayor o menor medida, a todos, creyentes y no creyentes. show less