Péter Esterházy (1950–2016)

Ostensibly this is a book about a mother's death and the eldest son's dealing with it, but since the son in question is a littérateur, it's also an exercise in being brilliantly obscure. The voice shifts from the son to the siblings to the mother herself--and then she seems to comment on the son's death---but as there are unreferenced quotations from dozens of works by other authors at the end of each fragment, there are also many other voices of "strangers", who nevertheless, we imagine, show more are commenting on the son's predicament. These authors, 44 in number (Esterházy lists them in his introduction), Apáti to Wittgenstein, are all male and in fact it's interesting, how this male chorus is employed to fill the absence of almost any trace of the actual dead woman.

If I were writing a fiction about this fiction, I'd imagine that the grieving Esterházy discovered he knew nothing about his mother, could not give life to the memory of his mother because, as his quotations show (one explicitly) he did not believe that women existed as full persons, people with lives as interesting and important as the men. When he writes about her, he is actually describing her corpse, in intimate, necrophiliac, but in the end empty detail.

Because the living woman was not that. But now he can never discover what it is she was. The rage in his grief comes from the confused intuition of this.

Of course, one could say that children never really see and know their parents as people. Could be. But do compare this to Woolf's description of Mrs. Ramsay in To the lighthouse, and, for those interested in books about a mother's death, Simone de Beauvoir's Une mort très douce. show less

A complicated postmodern novel that keeps teetering on the edge of not being a travel book about a journey down the Danube. Or about multiple journeys: in 1963 the thirteen-year-old PE gets involved in an escapade with his dodgy uncle Roberto as they travel between Donaueschingen and Vienna; in the present (Gorbachev-era) day a rebellious travel-writer engages in increasingly fractious correspondence with the mysterious employer who has commissioned him to write about the Danube, and show more occasionally we find ourselves transported back to the eighteenth century and we are on a boat with Lady Mary Wortley Montagu.

But the book keeps going off in strange directions. We get fascinating digressions about travel books that might or might not exist (usually not, it seems, especially that one by the pesky Italian from Trieste…), or historical anecdotes that don’t quite fit with what we know (Hindemith’s illegitimate son, who sells sausages in the park; Klaudia Mágris, the Hungarian George Sand…?). And when we get to Budapest, we plunge straight into a pastiche of Calvino’s Invisible cities.

In between there’s a lot to reflect on about Central Europe, and Hungary in particular, during the Cold War and its immediate aftermath, and quite a lot of fun, as well as a whole bunch of allusions I almost certainly missed. Fun, but maybe a touch past its read-by date. show less

A halál háziasítása. Hogy a végén a tenyerünkből csipegessen. Ez nem az a halál (az „öreg haverom”), akivel kocsmázni jár az ember – az alkalmasint Petrié lehetett. Ez a halál ledér – vagy dévaj? – nőszemély, kurvácska, de ez szeretettel, becézőn mondva. Jó, hát néha zavar, elvonja a figyelmet: nem lehet mellette irodalommal bíbelődni, teszem azt. (De lehet, hogy nem bíbelődni: pont az az irodalom.) Néha fáj, de akkor együtt fájunk. Aztán a végén show more ott ül az ágy szélén, és azt suttogja: nehogy meghalj itt nekem.

A hangsúly nem azon van, hogy „meghal”. Hanem azon, hogy „nekem”. show less

„Egy hatás alatt álló olvasó dünnyögései.”

A jó könyv mindig jobb, mint a szerzője, mondta volt valaki, akinek a szavára adni szoktam, de most mégis picit, hát nem is az, hogy vitatkoznék, de kiegészítéssel élnék: a jó könyv ugyanis néha annyira önazonos szerzőjével, hogy értelmetlen arról beszélni, jobb-e egyik a másiknál. Egy Esterházy-mondat például tele van Esterházyval, sokkal inkább, mint amennyire egy Tolsztoj-mondat Tolsztojjal, vagy egy show more Balzac-mondat Balzackal – és hogy mi következik ebből? Hm, hát tulajdonképpen semmi. Talán csak az, hogy aki nem szereti Esterházyt, az ne olvasson Esterházyt. Vagy olvasson, és szeresse meg. Igen, talán ez volna a legjobb.

Szó se róla, van ebben a kötetben önismétlés. Meg vannak olyan passzusok, amelyek a pillanat hevében születtek, és a hevülést okozó pillanat mára a múlt ködébe veszett. Publicisztikánál ez előfordul – veszít szavatosságából 10-15 év alatt. Az Esterházy-mondat mindazonáltal nem veszít, az mindig aktuális (hisz irodalom, mert – talán nem az elfogultság mondatja ezt velem – egy nagy írónak még a bevásárlócetlije is irodalom), csak a témát vonja be valami, hm, nevezzük szépelgőn nemespenésznek. Például abban a történelem előtti időben, ahonnan ezek a szövegek jőnek, a Heti Válasz még orbánista folyóirat volt, ahogy a Magyar Nemzet is (arról nem is beszélve, hogy egyáltalán volt Magyar Nemzet). És ki emlékszik arra már, hogy a Németh Szilárdok által eltakart egyszervoltban élt egy bizonyos Mikola is, akiről akkor még érdemes volt szót ejteni? De hát ez mindegy is. Mert ezt a kötetet nem azért olvastam el, hogy újat tudjak meg belőle. (Bár tudtam meg újat – ez volt a bónusz.) Hanem beszélgetni jöttem ide. Egy kis élőszóért. Mert a halhatatlanság nem márványszobor. Hanem a halhatatlanság: ma is élő beszéd. show less