Thomas Hylland Eriksen (1962–2024)

Van ebben a könyvben egy megkapó metafora: hogy régen az ember kapott egy kupac lego kockát, mellé egy használati utasítást, és abból felépítette magát. Most meg ugyanúgy megkapja a lego kockákat, csak a használati utasítás elkallódott, és a tenger sok fragmentált információmorzsára (reklámokra, internetes megmondóemberekre, esetleges kósza apai intelmekre, stb.) támaszkodva magának kell kitalálnia, hogy akkor mi is legyen. Megmondom őszintén, szerintem ez show more izgalmas állapot. Felépíteni önmagam voltaképpen a szabadság, de mint minden szabadság, felelősség. És megértem, hogy valaki nem szereti a felelősséget, szeretné továbbra is, ha mindenféle hagyományok által ránk testált minták jelentenék a mankót az egzisztencia kialakításához. Megértem, mondom, csak azt nem szeretném, ha ebből azt a következtetést vonná le, hogy mindenki másnak is ezekhez a mintákhoz kéne tartania magát.

Amúgy meg engem ki lehet kergetni a világból a „régen-minden-jobb-vót”-monológokkal. Megj.: érdekes, akik az ilyesmiket szajkózzák, többnyire úgy képzelik el magukat, mint holmi arisztokratákat, akik termékeny elmélkedésekkel töltik a szálló perceket, esetleg valami kötetlen, de mindenképpen izgalmas dolgot végeznek el éppen. Pedig valószínűleg inkább lennének röghöz kötött jobbágyok, esetleg rövid életre ítélt munkások egy dickensi szénbányában. Magam is (családi hátteremet tekintve) száz éve vélhetően még arra lettem volna predesztinálva, hogy paradicsomot kapáljak – de ha egyszer nem akarok paradicsomot kapálni! Én ilyen könyveket akarok olvasni, leülni a gép elé, értékelést írni róluk, aztán esetleg beszélgetni az olvasottakról olyanokkal, akik amúgy esetleg 300 kilométerre laknak tőlem. Mindez anélkül az átalakulás nélkül, ami az információs társadalom kifejlésével járt, elképzelhetetlen lenne. Szóval elég nehéz ám engem meggyőzni arról, hogy az információs társadalom rossz. Eriksen pedig leszögezi, nincs efféle célja, egyszerűen csak szeretné felhívni a figyelmet ezeknek az átalakulásoknak a veszélyeire.

Fejtegetéseinek veleje, hogy amióta az idő elszakadt a konkrét cselekvéstől és globálisan mérhetővé vált, kitette magát a veszélynek, hogy fragmentálódjon. A modernitásban exponenciálisan megnövekedett az elérhető információk és lehetőségek száma, részben mert áthidalhatóvá tette a teret a közlekedés és a távközlés robbanásszerű fejlődésével. Ám a bőség zavara: a megnövekedett információmennyiség arra ösztönözte a társadalmat, hogy apró darabokra tördelje az időt, és így behozhatatlan előnyre tettek szert azok az információk, amelyek rövidebb idő alatt voltak befogadhatóak, mint társaik. Ebből szükségszerűen következett, hogy az emberi tudás szélesebb lett ugyan, de végtelenül felületes, és ez aztán gyakorlatilag az élet minden területén éreztette/érezteti hatását.

Hát így, erről szól ez a könyv. Jó volt. Okos, lendületes, szépen felépített és bőségesen meg van hintve mindenféle példákkal – ami azt illeti, legnagyobb hibája az, hogy rendszerint túl sok példával is illusztrálja ugyanazt a folyamatot. Nyilván Eriksen tisztában van azzal, hogy egyetlen általános tendenciát (a „pillanat diktatúráját”) mutatni be egy olyan korszakban, aminek legfőbb tendenciája éppen az, hogy nincs egyetlen tendencia, kockázat. Merthogy korunkban éppenséggel tendenciák zavarba ejtő sokasága közül választhatunk: hallgathatunk akár Marie Kondo-ra, a dalai lámára vagy a Hygge-professzorokra is, esetleg elmehetünk egy félreeső könyvesboltba dolgozni, ezzel pedig kiléphetünk a gyorsuló időből a lassúság honába, a kapitalizmus parkolópályájára. Persze lehet, ez nem igazi kilépés, csak annak látszata, egyéni döntés, ami eltörpül a fő társadalmi áramlatok mellett. De mostanában mintha a kézműves termékek reneszánszát élnénk, és hát nekem a manapság oly divatos, évadokon keresztül építkező televíziós sorozatok (és a gombamód szaporodó, rájuk épülő elméletek) is komplexebbeknek tűnnek, mint ami logikusan következne a korszak szétszórtságából és felületességéből. Ugyanakkor az is igaz, hogy a populista politikai áramlatok mintha éppen ezt a szétszórtságot lovagolnák meg: bár elméletileg a torzult modernitás ellen küzdenek, és a régi jó hagyományokat hoznák vissza, de valójában a modernitás édes gyermekei, és nem lehetnének sikeresek, ha a választópolgár hajlandó volna fél órát eltölteni azzal, hogy végiggondolja kiüresedett kampányszlogenjeik logikáját – illetve a logika hiányát, a szavak mögött tátongó ürességet –, ha nem a pillanat sugalmazására hozna érzelmi (félelmi) döntést, hanem összefüggéseiben megvizsgálva a kérdést bizonyos hosszú távú prioritásokat is figyelembe venne. És ha ennek az az ára, hogy időnként kikapcsoljuk a számítógépet, és egy-két-három-négy-öt órát eltöltünk netabsztinenciában egy jó könyv fölött, akkor én ezt hajlandó vagyok megfizetni. Csak utána beszéljük meg a tapasztalatainkat a facebookon. show less

Eriksen könyvében az a pláne, hogy hidat teremt az etnikai csoportok vizsgálata, valamint a nacionalizmuskutatás között. Az első ugye az antropológia tárgykörébe tartozik, a második viszont társadalom- ill. politikatudomány, ám ez a kötet képes a két különböző szint között rámutatni a kontinuitásra, egy teljesen új, izgalmas tudományelméleti síkot hozva létre. A szerző alapvető állítása, hogy az etnicitás nem egy adott csoport tulajdonságainak show more felfejtését jelenti, sőt, egyetlen csoport vizsgálata esetén nincs is értelme etnicitásról beszélni, legfeljebb kultúráról. Az etnicitás csak és kizárólag több csoport egymáshoz való viszonyában értelmezhető – mert egy közösség csak akkor tesz magáról állításokat, ha össze kell hasonlítania magát másokkal. Ezek az állítások persze kötődhetnek saját kultúrájához, de még ez sem feltétel.

Mondok egy példát. Mauritius lakosságának jelentős része (kb. 17 %) muszlim. Kivétel nélkül Indiából érkezett iszlám hitű szerződéses munkások leszármazottai, vagyis valamelyik indiai nyelvjárásban beszéltek valaha – amit többnyire elfelejtettek. Amikor azonban a ’70-es években az olajválság kapcsán az arab államok egyszeriben világpolitikai súlyt kaptak, a mauritiusi muszlimok egyszeriben felfedezték magukban az arab ősöket: az arabot jelölték meg mint az ősök nyelvét, hosszú szakállat növesztettek, fehér ruhában kezdtek járni. Sosem voltak arabok, sem genetikailag, sem kulturálisan – de arabok akartak lenni, és lőn, azok lettek. Megkonstruálták a saját vadiúj etnikai csoportjukat.

Vegyük észre, hogy ez egy üzenet volt részükről: az összes felvett külső jegy (a szakáll és az öltözködés) egy, a társadalom többi részének szóló kijelentés. Hogy ők egy büszke és (akkoriban) trendi népcsoporthoz tartoznak, és mint egy erős arab népközösség részei, olyan forrásokra is joggal pályázhatnak, amelyektől eddig el voltak zárva mind nemzetközi téren, mind saját államukban. (Mert a közösségi identitások közti kapcsolat valamilyen szinten mindig erről szól: a különböző etnikumok küzdelméről az erőforrásokért.) Nyilván volt közös pont a választott identitás és addigi önképük között, mégpedig az iszlám vallás, és ez megkönnyítette az átmenetet. Meglehet, ha magyar identitást akartak volna felvenni, az kevésbé ment volna zökkenőmentesen, pláne mert szerintem két szilvapálinka után már beborulnának a kocsmapult alá. Akármilyen identitást tehát nem választhattak volna – de azért az étlap, amiről szemezgethettek, kínált meglepő választásokat. Mindezzel persze se többet, se kevesebbet nem állítok, mint azt, hogy az etnicitás végtelenül összetett dolog. Hogy is ne lenne az, amikor csoportok közti interakció függvénye, és akár távoli események is hatással lehetnek rá.

Volt idő, mikor egyesek úgy vélték, az etnicitás és a nacionalizmus korának leáldozott. Mások esküsznek rá, hogy még csak most kezdődik a szuverén nemzetállamok kora – és valóban, mintha a politikai porondon utóbbiaknak állna most a zászló. Ugyanakkor azt látjuk, hogy a nemzeti érzelmű polgármester német pénzből a horvát tengeren dél-amerikai kokaint fogyaszt – hát mi ez, ha nem globalizáció? A vadmagyar miniszterelnök pedig saját ellenzékinek tartott honfitársaival nem kommunikál, viszont távoli országok türkjeivel és kipcsákjaival boldogan elkumiszozgat – hát mi ez, ha nem a nemzetek felettiség dicsőítése a nemzetivel szemben? Szóval alighanem az a helyzet, hogy nem haldoklik sem az etnicitás, sem a globalizáció, egyszerűen olyan új formákat hoznak létre, amelyek eddig nem léteznek. És ezen új formák megértéséhez remek útmutató ez a kötet. show less

Storeulvsyndromet is probably not a book I would normally read, but I make a point of reading books that are given to me as Christmas-presents. It's a Norwegian book discussing the concept of happiness in a society where everyone pretty much already has everything. Before reading it I was a little nervous that this book would just be the stream of consciousness of a social anthropologist summarising his personal thoughts on his research. The first couple of chapters justified my fears. Sure, show more many good points were made, but these were repeated and overstated to the point where it felt like the target audience was a lecture-theatre full of sleepy students. Fortunately the book only went uphill from there.

As it progressed, the book started discussing more complex aspects of life, satisfaction, and happiness in general. It is easy, as I often do, to consider these kind of discussions irrelevant. (Sure, I already know that I'm an ungrateful, thankless, spoilt brat who should be a lot happier than I am. What else is new?) It impressed me the point to which the book managed to discuss these seemingly obvious things (happiness is relative, stupid!) in a way which didn't bore me. Sure, the final destinations of the trains of thoughts were familiar, but some routes were used to get to them which I personally hadn't previously explored. The title is a reference to a recurring story in the Donald Duck comics, apparently a highly respected source when it comes to philosophy, and one this book cites a lot, of the bad wolf which spends all of his time trying to catch some pigs. At one point the wolf catches the pigs, but he then lets them go after realising how empty his life would be if there were no pigs for him to hunt down. This nicely sums up what I see as the theme of the book. Happiness is having a perceived purpose in life, an ambition to strive for, and goals to be met. Of course, some people are more disposed to be happy than others, and it is likely that this will be the deciding factor of whether someone is happy or not. Along with how happy and successful, relative to themselves, they perceive everyone around them to be.

This being a philosophical book rather than a self-help book, I expected it to be gracefully inconclusive and vague when it came to actually making claims as to what would make you happy. However, a bunch of surprisingly tangible suggestions are made. (Take a swim once in a while! You will rarely see as many happy people in one place as on beaches and by pools!) The book also ends on a more general note discussing the meaning of life, or rather, the discussions around the meaning of life. One unfortunate element throughout the book is the inclusion, sometimes subtle, sometimes blatant, of political views which take the form of sentence-long digressions. I don't mind politics being included, I happen to agree with most of them, but when they are injected into a larger, more general argument I feel that they distract from the point rather than add to it. However, I do like the fact that the book concludes with a purely political chapter. It puts the mostly abstract content of the book into a context of what we can, and arguably should, do to make the world a happier place for everyone else living in it. It is not unlikely that a happy coincidence of this added happiness might be that we make ourselves happier in the process. show less

Hylland Eriksen has written a thought provoking book. Coming from a frantic on-the-move man like him lends a lot of weight to his arguments, because I guess this book is as much addressed to himself as to us. There is an irony in there somewhere that the book is already dated; in his description of things to come there is no mention of Google, of iPhones and pads and of Facebook and Twitter. It would have strengthened his arguments knowing and writing about them, so hopefully a new edition show more of this book is on its way. What i s left, however, is a strong case for slow time, for taking control of the world before it takes control of us, and also a love for the time we are living in. show less