Irvin Yalom

This is one of the most enthralling books about psychology I have ever read. Yalom is a psychiatrist at Stanford University and a practitioner of what he calls existential psychotherapy. This method of therapy seeks to help patients come to and cope with core existential realities and problems: the inevitability of death, our ultimate loneliness, the need to create/find meaning in life, and our terrifying freedom. While these are rarely openly discussed, they often linger in the background show more of other issues his clients bring to him. This book is composed of case studies of different clients who came to him, how the therapy worked, how he felt and reacted, and what the outcomes were.

Yalom is not afraid to be self-critical. He includes one chapter in which his method didn't work at all. In another chapter he openly (perhaps too openly) reveals his disgust at a client who was obese. I discussed this book with my therapist (a Jungian) and we agreed that Yalom seems rather guiding than what we are doing. He knows where he is going and tries to bring the session there, whereas my therapist follows what I do and only suggests possible directions. More starkly, my method of therapy affirms the reality and importance of the sacred, whereas Yalom sees it as an illusion to avoid existential reality.

So this book not only helped me see more of how Yalom's mode of therapy works, but also how mine works by contrast. I enjoyed the book but would not want Yalom to be my therapist. show less

Në Vjenën e shekullit XIX, një dramë dashurie, fati dhe vullneti do të luhej në mendjen e bërthamës intelektuale që përcaktoi epokën. Zhozef Brojeri, themeluesi i psikanalizës, është në kulmin e karrierës së tij. Fridrih Niçe, filozofi i madh evropian është në prag të vetëvrasjes nga dëshpërimi, i pazoti të gjejë një kurë për dhimbjen e kokës dhe sëmundje të tjera që e lëndojnë. Kur Brojeri vendos të trajtojë Niçen me kurën eksperimentale të të show more folurit, nuk tregon se edhe ai vetë gjente ngushëllim në seancat e tyre. Vetëm përmes përballjes me demonët e tij të brendshëm shëruesi mund të fillojë të ndihmojë pacientin e tij. Në librin "Kur qau Niçja", Irvin Yalom ngjall fakte dhe trillime, atmosferë dhe ankth, duke shpalosur një histori të paharrueshme për forcën e miqësisë. show less

This book is beautifully written and flows like a conversation. It addresses the difficult (for many) topic of facing our own mortality and how to turn the knowledge of our mortality into a force for living better. While Yalom directly addresses fellow therapists in one part of the book, it is still an approachable and useful read for anyone. Coming from my perspective as a future existential therapist, this was a perfect read. Yalom addresses the different ways death anxiety can show up in show more our lives which I found quite enlightening. He also answered several questions that I have been asking of myself over and over regarding clients asking questions about my personal faith and belief system. He makes no apologies for not believing in a religion or god, but still manages to support clients in their own belief systems. This is a hard balance to reach, but through meeting his clients where they are and because of his own self-knowledge and confidence, he makes it easy and straightforward. This book also left me with an impressive reading list. Reading it was honestly was like having coffee with one of my English profs at Duke where I walk away excited with a list of books I must read. Really enjoyable. While I am painting this book as very cerebral, I think it would be a great comfort to anyone feeling a bit uncomfortable about their own death even if they are not looking for the philosophical discussions or literary references it provides. I highly recommend it. show less

Essünk túl a cselekmény egymondatos összefoglalásán.

Juliuson, az idős terapeután rákot diagnosztizálnak, ezért utánamegy legnagyobb szakmai kudarcának: megkeresi Philipet, a szélsőségesen mizantróp „filozófiai tanácsadót”, akit három éven át hiába próbált kigyógyítani szexfüggőségéből, és bevonja saját csoportterápiás foglalkozásába. (Sokszorosan bővített, igaz, de azért ez egy mondat.)

Nem nehéz észrevenni ebben a vadnyugati történetek show more párbaj-motívumát. Ott áll a két fickó a szalon előtt, ördögszekeret fú közöttük a szél, hunyorognak, a néző meg rágja a körmét a feszültségtől, ki puffantja le a másikat. Vajon Julius arat diadalt, akinek alapelve, hogy az emberi kapcsolatok csodálatosak, és minden bajunk orvossága ezek megélésében rejlik? Vagy Philiph győzedelmeskedik, ez a Schopenhauer-hívő pesszimista, aki szerint az érzelmek csak megakadályoznak minket abban, hogy azok legyünk, akik? Micsoda csörte!

Jó, hát Yalom nem játszik tisztán. Juliust úgy ábrázolja, mint valami bölcs és törődő Mikulást, aki summa cum laude végzett a guruképzőn. Philip ezzel szemben (legalábbis kezdetben) indokolatlanul irritatívnak tűnik. Mindenre Schopenhauer-idézetekkel válaszol (jó, néha Epiktétosszal), ha megkérdezed tőle, mennyi az idő, arra is dob egy passzust „A világ mint akarat és képzet”-ből. Komolyan, az embernek kedve szottyan addig ütni a fejét egy kétkötetes filozófiai enciklopédiával, amíg egybe nem olvad a padlószőnyeggel, miközben azt üvöltjük: „Te arrogáns lókolbász, te! Hisz csak azért zúgtál bele Schopenhauerbe, mert neki ugyanolyan elcseszett élete volt, mint a tiéd! Most komolyan, tényleg azt hiszed, hogy jobb lesz neked, ha pont olyan rossz, mint egy híres embernek?”

Különben, be kell valljam, azért megértem valahol Philipet. Gondolom, mindenkiben van egy kis Schopenhauer, bennük, olvasókban meg pláne. Mi sem szívesen vegyülünk embertársainkkal, különösen ha épp nagyon jó könyvben vagyunk. Bennünk is van antiszociális vonás, nem találjuk kapcsolatainkban a megfelelő hangot, mert csak magunkra figyelünk, és/vagy nincs szótárunk a másik érzelmeinek átéléséhez. De amit Philip csinál, az mégiscsak túlzás. Értelmezésében a schopenhaueri módszer azt jelenti, hogy fogjuk magunkban azt, ami a legrosszabb, amin változtatni kéne – az emberi kapcsolatokra való képtelenséget -, és piedesztálra emeljük. Azt mondjuk: igen, képtelenek vagyunk a kapcsolatra, de ez azért van, mert ez az egész dolog a „kétlábúakkal” értelmetlen. Vonuljunk ki inkább a világból, zárjuk ki azt – éljük át a maga teljességében érzelmi nihilünket, csináljunk belőle szentséget*. Hát, Philip, kösz, de ez marhaság.

Ezen a ponton le kell szögeznem: én nagyon kellemesen csalódtam ebben a könyvben. Az első pozitív tapasztalatom az volt, hogy Yalom tud írni, mégpedig kifejezetten jól. Maximálisan elsajátította azt az epikus regényekhez nélkülözhetetlen skillt, hogy kevés vonással kell élő figurákat teremteni. Ez esetében különösen fontos, hisz az egész kötet központi eleme maga a terápiás csoport, ahol Julius és Philip „megütközik” - ha ott sematikus figurák vennék körül őket, lyukas garast sem érne az egész sztori. De ezek a szereplők jól aláfekszenek az alapkonfliktusnak, mindegyikük hozzáteszi a magáét – ettől lesz végig dinamikus a szöveg. És nem mellesleg ettől érzi úgy az olvasó, hogy őt is keringőzni hívják, neki is meg kell nyilvánulnia, együtt kell gondolkodnia a többiekkel – magyarán: neki is részt kell vennie a terápiában. És az olvasói bevonódás előidézésében Yalom megdöbbentően jól teljesít.

Amúgy nyilván igaz, hogy ez az egész regény nem más, mint egy elfogult szerelmes levél a csoportterápia gyakorlatához. (Milyen is lehetne egy szerelmes levél, ha nem elfogult?) Ezzel jó tisztában lenni. Gyanítom, itt Európa-külsőn a csoportterápia még mindig valami egzotikus dolognak tűnik, úri huncutságnak, helyenként egyenesen a dekadens, haldokló Nyugat végvergődésének. Hát milyen dolog az, hogy felnőtt emberek zokogva megvallanak vadidegeneknek olyasmit, amit még az anyjuk se tudott róluk? Az meg aztán tényleg mindennek a teteje, ahogy másfél óra után a terapeuta lezárja az egészet: „Fantasztikusak voltatok, szeretlek benneteket, de másfél perc múlva lejár az idő, szóval tipli van. Gyula, tudom, hogy mondat közepén vagy, persze, nagyon érdekes lenne végighallgatni őszinte vallomásodat a drogfüggőségedről, de mit csináljunk. Na, akkor 70 dollár lesz per kopf, csekket is elfogadok.” És nyilván mindebben van valami. Mégis: Yalom olyan gusztussal tud beszélni erről az egészről, hogy nekem komolyan kedvem szottyan beiratkozni valami terápiára – bármilyen ürüggyel. Fantasztikus lenne így megélni a mások iránt érzett érzelmeimet, anélkül, hogy félnem kéne a következményektől. Nyíltnak lenni, őszintének, bízni abban, hogy támogató közeg vesz körül. De ezt a szálat most elengedném, nem terápia az értékelés, nem akarok túlzottan kitárulkozni. Pedig nem kizárt, hogy pont azért ragadott meg per pillanat ez a könyv, mert valójában igenis ki akarok tárulkozni.

Kiváló regény ez. Nem is azért, mert Yalom tagadhatatlanul olyasvalamit csinált, amit előtte az irodalomban még senki. Hanem mert képes volt a regény gúnyájába ölteni azt, amihez ért, amit szeret, mégpedig úgy, hogy hozzáértése és szeretete tökéletesen kitapintható és megélhető maradt.

* Schopenhauert felületesen ismerem, ám amit tudok róla, nem teszi szimpatikussá. Nekem olybá tűnik, eleven példája annak, hogy a zseni is lehet korlátolt. Most komolyan, hogy hiheti valaki, hogy gondolatai megváltják a világot, ha egyszer ezek a gondolatok épp a világtól való hideg távolságtartáson, sőt annak lenézésén alapulnak? Nem válthat meg az, aki távolságot tart. A schopenhaueri pesszimizmus nem oldhatja meg az emberek problémáját – egyetlen hozadéka az, hogy segített Schopenhauernek túlélni saját depresszióját. Mégpedig azzal, hogy fáradságos munkával meggyőzte önmagát, hogy hozzá képest a komplett emberiség a mocsári zsurlók szellemi színvonalán áll. show less