Irvin Yalom

This small booklet (literally) has an arresting title: I'm calling the police. Over the past three months I have run into two people who said that they were calling the police in conflict situations with me. Actually, I am still flabbergasted because I do not believe I am the kind of person who seeks conflict, but apparently some people here are so stressed that they cannot deal with me. I am bringing this up because I think announcement I'm calling the police is actually a flight forward in show more a situation that is hopeless. It is an act of despair.

In Irvin Yalom 's book, co-authored with Robert L. Berger this is just the case. However, although it saves the boy's life, he cannot save another man's life and this saddles him up with a lifelong trauma. The booklet describes how this trauma surfaced and how it was cured.

Ik waarschuw de politie could be characterised as a case study. Irvin Yalom is a psyciatrist and a novelist. The suggestion is that this is a true story, but perhaps it is fiction. show less

Essünk túl a cselekmény egymondatos összefoglalásán.

Juliuson, az idős terapeután rákot diagnosztizálnak, ezért utánamegy legnagyobb szakmai kudarcának: megkeresi Philipet, a szélsőségesen mizantróp „filozófiai tanácsadót”, akit három éven át hiába próbált kigyógyítani szexfüggőségéből, és bevonja saját csoportterápiás foglalkozásába. (Sokszorosan bővített, igaz, de azért ez egy mondat.)

Nem nehéz észrevenni ebben a vadnyugati történetek show more párbaj-motívumát. Ott áll a két fickó a szalon előtt, ördögszekeret fú közöttük a szél, hunyorognak, a néző meg rágja a körmét a feszültségtől, ki puffantja le a másikat. Vajon Julius arat diadalt, akinek alapelve, hogy az emberi kapcsolatok csodálatosak, és minden bajunk orvossága ezek megélésében rejlik? Vagy Philiph győzedelmeskedik, ez a Schopenhauer-hívő pesszimista, aki szerint az érzelmek csak megakadályoznak minket abban, hogy azok legyünk, akik? Micsoda csörte!

Jó, hát Yalom nem játszik tisztán. Juliust úgy ábrázolja, mint valami bölcs és törődő Mikulást, aki summa cum laude végzett a guruképzőn. Philip ezzel szemben (legalábbis kezdetben) indokolatlanul irritatívnak tűnik. Mindenre Schopenhauer-idézetekkel válaszol (jó, néha Epiktétosszal), ha megkérdezed tőle, mennyi az idő, arra is dob egy passzust „A világ mint akarat és képzet”-ből. Komolyan, az embernek kedve szottyan addig ütni a fejét egy kétkötetes filozófiai enciklopédiával, amíg egybe nem olvad a padlószőnyeggel, miközben azt üvöltjük: „Te arrogáns lókolbász, te! Hisz csak azért zúgtál bele Schopenhauerbe, mert neki ugyanolyan elcseszett élete volt, mint a tiéd! Most komolyan, tényleg azt hiszed, hogy jobb lesz neked, ha pont olyan rossz, mint egy híres embernek?”

Különben, be kell valljam, azért megértem valahol Philipet. Gondolom, mindenkiben van egy kis Schopenhauer, bennük, olvasókban meg pláne. Mi sem szívesen vegyülünk embertársainkkal, különösen ha épp nagyon jó könyvben vagyunk. Bennünk is van antiszociális vonás, nem találjuk kapcsolatainkban a megfelelő hangot, mert csak magunkra figyelünk, és/vagy nincs szótárunk a másik érzelmeinek átéléséhez. De amit Philip csinál, az mégiscsak túlzás. Értelmezésében a schopenhaueri módszer azt jelenti, hogy fogjuk magunkban azt, ami a legrosszabb, amin változtatni kéne – az emberi kapcsolatokra való képtelenséget -, és piedesztálra emeljük. Azt mondjuk: igen, képtelenek vagyunk a kapcsolatra, de ez azért van, mert ez az egész dolog a „kétlábúakkal” értelmetlen. Vonuljunk ki inkább a világból, zárjuk ki azt – éljük át a maga teljességében érzelmi nihilünket, csináljunk belőle szentséget*. Hát, Philip, kösz, de ez marhaság.

Ezen a ponton le kell szögeznem: én nagyon kellemesen csalódtam ebben a könyvben. Az első pozitív tapasztalatom az volt, hogy Yalom tud írni, mégpedig kifejezetten jól. Maximálisan elsajátította azt az epikus regényekhez nélkülözhetetlen skillt, hogy kevés vonással kell élő figurákat teremteni. Ez esetében különösen fontos, hisz az egész kötet központi eleme maga a terápiás csoport, ahol Julius és Philip „megütközik” - ha ott sematikus figurák vennék körül őket, lyukas garast sem érne az egész sztori. De ezek a szereplők jól aláfekszenek az alapkonfliktusnak, mindegyikük hozzáteszi a magáét – ettől lesz végig dinamikus a szöveg. És nem mellesleg ettől érzi úgy az olvasó, hogy őt is keringőzni hívják, neki is meg kell nyilvánulnia, együtt kell gondolkodnia a többiekkel – magyarán: neki is részt kell vennie a terápiában. És az olvasói bevonódás előidézésében Yalom megdöbbentően jól teljesít.

Amúgy nyilván igaz, hogy ez az egész regény nem más, mint egy elfogult szerelmes levél a csoportterápia gyakorlatához. (Milyen is lehetne egy szerelmes levél, ha nem elfogult?) Ezzel jó tisztában lenni. Gyanítom, itt Európa-külsőn a csoportterápia még mindig valami egzotikus dolognak tűnik, úri huncutságnak, helyenként egyenesen a dekadens, haldokló Nyugat végvergődésének. Hát milyen dolog az, hogy felnőtt emberek zokogva megvallanak vadidegeneknek olyasmit, amit még az anyjuk se tudott róluk? Az meg aztán tényleg mindennek a teteje, ahogy másfél óra után a terapeuta lezárja az egészet: „Fantasztikusak voltatok, szeretlek benneteket, de másfél perc múlva lejár az idő, szóval tipli van. Gyula, tudom, hogy mondat közepén vagy, persze, nagyon érdekes lenne végighallgatni őszinte vallomásodat a drogfüggőségedről, de mit csináljunk. Na, akkor 70 dollár lesz per kopf, csekket is elfogadok.” És nyilván mindebben van valami. Mégis: Yalom olyan gusztussal tud beszélni erről az egészről, hogy nekem komolyan kedvem szottyan beiratkozni valami terápiára – bármilyen ürüggyel. Fantasztikus lenne így megélni a mások iránt érzett érzelmeimet, anélkül, hogy félnem kéne a következményektől. Nyíltnak lenni, őszintének, bízni abban, hogy támogató közeg vesz körül. De ezt a szálat most elengedném, nem terápia az értékelés, nem akarok túlzottan kitárulkozni. Pedig nem kizárt, hogy pont azért ragadott meg per pillanat ez a könyv, mert valójában igenis ki akarok tárulkozni.

Kiváló regény ez. Nem is azért, mert Yalom tagadhatatlanul olyasvalamit csinált, amit előtte az irodalomban még senki. Hanem mert képes volt a regény gúnyájába ölteni azt, amihez ért, amit szeret, mégpedig úgy, hogy hozzáértése és szeretete tökéletesen kitapintható és megélhető maradt.

* Schopenhauert felületesen ismerem, ám amit tudok róla, nem teszi szimpatikussá. Nekem olybá tűnik, eleven példája annak, hogy a zseni is lehet korlátolt. Most komolyan, hogy hiheti valaki, hogy gondolatai megváltják a világot, ha egyszer ezek a gondolatok épp a világtól való hideg távolságtartáson, sőt annak lenézésén alapulnak? Nem válthat meg az, aki távolságot tart. A schopenhaueri pesszimizmus nem oldhatja meg az emberek problémáját – egyetlen hozadéka az, hogy segített Schopenhauernek túlélni saját depresszióját. Mégpedig azzal, hogy fáradságos munkával meggyőzte önmagát, hogy hozzá képest a komplett emberiség a mocsári zsurlók szellemi színvonalán áll. show less

Una vera sorpresa. È un romanzo storico scritto da un romanziere e psichiatra, che tratta di un incontro in realtà mai avvenuto, quello tra il filosofo Nietzsche, che soffriva terribilmente per emicranie e sintomi neurologici, e il dr. Breuer, medico e psichiatra austriaco che fu mentore di Freud e a cui aprì la strada con una prima rudimentale "terapia della parola". Quindi romanzo storico ambientato nel 1882, con molte invenzioni sceniche ma anche qualche verità reale; trattato di show more filosofia; trattato di psichiatria e psicanalisi. Un libro strano ma fortemente affascinante. Uno stile che conquista, con un ritmo perfetto. Forse non per tutti, perché certo non narra una vera e propria storia: gran parte della narrazione è fatta di dibattiti filosofici o psicologici tra i due protagonisti e ci vuole una certa conoscenza o quantomeno leggera infarinatura sulle materie trattate. Ma se siete ben disposti verso testi non proprio facili, se amate la psicologia e la filosofia... non me lo lascerei scappare. Un libro veramente non banale. show less

چندین سال بود که افراد زیادی این کتاب رو به من معرفی می‌کردند و اصرار می‌کردند بخونم اما همیشه پشت فوج کتاب‌های نخونده مونده بود تا اینکه امسال تونستم بخونمش و البته بسیار فوق‌العاده بود. من قبلاً تو کتاب‌های فلسفی و ادبی گفته بودم که اگزیستنسیالیسم خیلی برای من جالب و show more هیجان‌انگیزه و خیلی وقت‌ها درد‌هایی که شرایط اگزیستنسیال به فرد وارد می‌کنه رو من در خودم قبل از کشف تئوریکشون، کشف می‌کنم.
اروین دی. یالوم توی این کتاب از چهار مبحثی صحبت می‌کنه که طبق نظریات اگزیستنسیال باعث اضطراب‌هایی نهادینه و بنیادین در افراد می‌شود.

یک) مرگ: اضطرابی که در همه‌ی افراد از کودکی وجود داره و راه‌هایی دفاعی عجیب و درعین حال آشنایی که برای فرار از اون در نظر می‌گیریم... تقریباً می‌تونم بگم طبق فرهنگ ما حداقل یک بار بچه‌های اقلاً هم‌نسل خودم به مرگ و این‌که بعدش چی می‌شه فکر کردند و بعد از اون هم وحشت روبه‌رویی با زندگی پس از مرگ کل وجودشون رو گرفته... و خیلی جالبه که خیلی از رفتارهای ما در بزرگسالی از همین اضطراب به وجود میاد.
دو) آزادی: این رو فکر کنم هر شخصی تو فرهنگ منفعل امروزه‌ی ما یک بار تجربه کرده... انتخاب بین دو یا چند گزینه در یک اتفاق تأثیرگذار و مهم در زندگی و عدم توانایی‌مون برای تصمیم‌گیری و معمولاً آویزون دیگران شدن برای کمک. این اضطرابیه که به نظر اروین دی‌. یالوم ما از آزادی اجباری خودمون در زندگی درک می‌کنیم.
سه) تنهایی: این فکر کنم از اون ترس‌هایی باشه که ما بیشتر از بقیه ترس‌هامون ازش آزادانه و با شرم کمتری صحبت می‌کنیم... شاید برای این ترس هم بیشتر مایل باشیم تحت روان‌درمانی قرار بگیریم.
چهار) پوچی: این همون ترسی‌ست که ما از تموم شدن زندگی می‌گیریم... اگه قراره همه چیز تموم بشه و ما به هیچ‌جایی نرسیم پس برای چه هدف و معنایی داریم زندگی می‌کنیم؟

اگه این چهار گزینه براتون جذاب بود پس حتماً این کتاب رو بخونید. show less