Nem is tudom, nevezhetném történelmi regénynek, de a szerzőt nem annyira események vagy folyamatok érdeklik (ami nálam a történelmi regény alapfeltétele), sokkal inkább egyetlen, azóta archetípussá nemesedett történelmi figura: a nőcsábász Don Juan. Inkább azt mondanám, ez egy kosztümös regény, ahol a történelem csupán háttér egy etikai tétel kibontásához. Gyllensten Don Juanjának élete egyfajta kísérlet: lehet-e a becsületet, a bátorságot, a show more spanyolos férfiasságot olyan szintre emelni, ahol azok már átcsapnak saját ellentettjükbe, pozitív erényből negatívummá válnak. Nos, lehet. Don Juan amorális, sztavrogini figura, számára az őt körülvevő világ csak hatalmas rulettasztal, ahol próbára teheti önmagát – ebben a világban csak ő számít, a többiek pedig csupán eszközök, vagy még eszköznek se jók. Lelkiismerete nincs, ami meglehetősen egysíkúvá teszi a jellemét, de a szerző odateszi mellé a „másik” Juant, a cselédsor gyermekét, aki szolgaként kíséri végig a Don kalandjait. Ez a második Juan talán az igazi főszereplő, gazdájának egyfajta kihelyezett lelkiismerete, aki helyette is tépelődik, érez, morfondírozik, magyarán sokkal kevésbé statikus jellem, mint ő. És hogy mi lesz a vége? Mozartnál Don Giovanni addig-addig kavarta a szart, amíg eljött érte a Kővendég, hogy a pokolba hurcolja – nos, Gyllensten Don Juanjának is bőven megvan erre az esélye, ha nem szedi össze magát.

(Charles Ricketts: Don Juan, 1911)

(Nem annyira szeretek ilyen könyvekről értékelést írni. Ha valamit szerettem olvasni, azzal kapcsolatban viszi az ujjamat a lelkesülés, legalábbis többnyire. Ha meg idegesített, akkor éltet a tudat, hogy a művet, miután befejeztem, szarkazmusom kiéhezett oroszlánjai elé vetem. Ez a regény viszont langyos. Van benne egy határozott és jól kifejtett etikai probléma, de ez markánsan rá is telepszik a szereplőkre. Nem éreztem őket igazinak, a köztük lévő személyi kapcsolatok pedig inkább a szervetlen, mint a szerves kémia fogalmaival írhatóak körül*. A maga hűvös módján érdekes volt, de nem annyira, hogy ne tegyem félre minden apró-cseprő egyéb feladat miatt. Gyllensten azt üzeni a hátsó fülön, hogy „két ravasz csibész történetét” akarta megírni. No, szerintem a ravasz csibészek ennél élettelibb könyveket szoktak eredményezni.)

* Erre lehet mondani (ezt onnan tudom, hogy pont az imént mondtam magamnak, mint ördög ügyvédje), hogy a gyllensteni Don Juan egyik fontos jellemzője a számító hidegség, tehát nem várhatjuk, hogy sokszínű érzelmi viszonyokat építsen ki akár a többi szereplővel, akár az olvasóval. Ez igaz. Ugyanakkor kijelentem: én ezt a regényt olvasván egyszer sem akartam bemenni a szövegbe, és felrúgni az antagonistát a Holdba, ami mindenképpen megbízható lakmuszpapírja annak, hogy nincs is igazán jól megírva. Slussz-passz. show less

Jul 2, 2022