André Malraux (1901–1976)

The Royal Way published in 1935 seems to be a variation on a theme on Joseph Conrad's Heart of Darkness. You have “civilized” European men facing and being threatened by the savagery of the jungle and its “savages.” In this story the placement is not Conrad's Africa but the remote borderlands of Siam/Cambodia. The expressed concern is for the white invaders/imposers as the native population and its culture is for exploitation and background. The novel can be enjoyed but not for its show more casual unconcern of the locals and their society.

Quotes: (page 23) “In Perken's company Claude felt something of an attraction, compound of hostility and passionate devotion in pored in him by the old man of seventy-six who had refused so valiantly to abdicate his past authority and died the death of an old Viking in his lonely house. What would be Perken's end? Once gazing seaward, he said to Claude: 'I suspect that your grandfather was less significant than you imagine, and that you are considerably more so.' It seemed that each of them expressed himself best indirectly, by parables; for it was under cover of their memories that they drew nearer to each other day by day.”

(page 43) “...Perken's question kept him company. No, there were not so many avenues to freedom, after all. Though he was not simpleton enough to be surprised by them, he had, in earlier days, reflected on the conditions of a civilization which gives such a place to intellect that those who make of it their staple fare surfeited presumably by its excess, are, gently but firmly, piloted towards the bread-line. What career to chose, then? He had no wish to deal in motor-cars or bonds or eloquence like some of his friends, whose well-oiled hair announced their social luster; nor to build bridges like those other friends whose ill-kempt locks vouched for their technical abilities. What did they work for, those friends of his, except to cut a figure, to be looked up to? That was their aim, and, for himself, he loathed it. For the childless, godless modern man such truckling to the established order impressed him as an abject surrender to the power of death. So he must forge for himself weapons other than than the weapons of the herd; and the surest arm for one who feels himself cut off from his kind is courage.” show less

Early in Man’s Fate, before the armed uprising in Shanghai that proved a key conflict in China’s early 20th century history, André Malraux describes an interesting way his Chinese revolutionaries transmit secret messages.

Two vinyl recordings labeled as language-teaching records are played, each starting at the same instant. The first record hisses so one can’t hear the words on the second record. At select moments the hissing briefly stops, a quiet interval just long enough so that a show more single word from the second record is heard. Then the hissing resumes until it stops again to allow a second word to be heard. The hissing/quiet/hissing/quiet continues until, by the time both records reach their ends, all words of the message have been revealed. Plus, the two records are always shipped separately to ensure security of the message.

Vinyl Encryption! Nice. Effective for 1920s rebels and not a bad name for a band. It’s even possible to see it as a symbol for how essential coordination and communication are to success, which becomes terribly evident as the revolt goes on.

In this novel Malraux gives the impression he would rather be thought to have a highly original intelligence, or a great capacity for the profound, than anything else praiseworthy. The risk of appearing ordinary in the extraordinary scenes he has composed seems to me slight but, just in case, his characters often express thoughts more apt to arrest and distract the reader than immerse him in the story. In this he does those characters, notably the Gisors, no favors. This heightened desire for originality reminds me of the similarly surnamed Norman Mailer who often seemed to be striving to find ideas that would make people want to talk to him at parties. Malraux emerged into fame from 1920s Paris, a competitive scene for the creatively gifted where one could not, I imagine, not value any effort that might make a memorable impression.

In contrast, Malraux does well with how he makes us aware of conditions provoking the general strike that occurred just before the uprising, simply reporting the slogans expressing demands on banners hung about Shanghai: “A twelve-hour working day,” “No more employment of children under eight,” “Right to sit down for women-workers.” No explanation needed. No wonder the protests and revolt.

I’ve read complaints about Haakon Chevalier’s translation of La Condition Humaine, voiced mostly by readers who acknowledge not knowing French. When one doesn’t know the original language, how is it decided that the translator, not the author, is at fault? One way would be to compare Chevalier’s version to Alistair MacDonald’s, titled A Storm in Shanghai, a title not boding well for McDonald’s effort. Let’s give Haakon some credit. Man’s Fate is a way better title than MacDonald‘s invention. As for the immediately obvious The Human Condition, that strikes me as a literalism that could hardly be duller or more vague. If we have to choose between pretentious titles then at least let us choose the most portentous.

But, well, that’s just, like, my opinion, man.

My other opinion is that this is a dramatic story Malraux has told, with the playing out of the revolution having the qualities of suspense, excitement, and surprise that I like such a story to have. And despite what can seem excessive devotion to profundity and portent in Malraux’s telling, he often enough hits on just the right tone and mood to make his story have an impact it could not otherwise have. He is even, at times, original and possibly profound.

For a more conventional but also good novel set during the Chinese revolution of the 1920s, try The Sand Pebbles by Richard McKenna. show less

Mindenkinek van Képzeletbeli Múzeuma. Ott hordozza a fejében. Benne képviseli magát az összes műalkotás, amit valaha látott, ami megragadt benne, egymás mellett a sok szobor és festmény, szépen elrendezve, esetleg egymás hegyén-hátán, zsúfoltan vagy nagy üres tereket hagyva, a'la Marie Kondo. A Képzeletbeli Múzeum eszméje végigkíséri magát a művészetet a kezdetektől fogva, de folyamatosan bővül, különösen a fényképezés és a különböző médiumok show more térnyerésével - elképzelhető tehát, hogy ma egy pusztamonostori kisboltos vagy csirketenyésztő fejében több műalkotás van elhelyezve (még ha egyiket-másikat rosszul is címkézték fel), mint amennyi anno Raffaelo fejében volt. Ez a Képzeletbeli Múzeum ennek a különös, riportkönyv és művészettörténeti fejtegetés jellemzőit ötvöző kötetnek a központi eleme, közelebbről két személy múzeuma: Malraux-é és Picassóé.

Picassót, azt hiszem, nem kell bemutatni. Még az is alkot valamilyen véleményt róla, aki egy Mondrian képet összetéveszt egy Volvo hűtőrácsával, Matisse-t pedig keveri Festéktüsszentő Hapci Benővel. Hogy miért ilyen közismert Picasso? Ha parasztos választ akarnék adni, az úgy hangozna, hogy "Mer' hülyeségeket festett. Szemet a fül helyére, a fület meg a térdre. Há' ilyent én is tudok, osztán mégis ű lett milijomos." Persze (maximálisan tiszteletben tartva ezt a megközelítést) elképzelhető, hogy ennél komplexebb jelenséggel állunk szemben. Azzal, hogy Picasso a fejében lévő Képzeletbeli Múzeumot úgy használta fel, mint előtte senki más. Míg elődei és kortársai stílust kovácsoltak maguknak, a spanyol megvetette a stílust. Az alkotás nála hatalmas ugrások sorozata, és sosem tudta, hogy ahová ugrik, ott éppen mi van, van-e ott egyáltalán bármiféle talaj, vagy csak a puszta űr. Nem elmélyítette, amit addig elsajátított, hanem igyekezett elfelejteni, szembeszállni vele, folyamatosan konfrontálódott saját addigi sikereivel is. "Nem utánozni kell, amit az élet csinál, hanem úgy kell dolgozni, ahogy ő dolgozik. Mert így az élet ellenében dolgozunk." - mondta. Ezért tűnik úgy, hogy művészete (Picasso amúgy rühellte a "művészet" szót) folyamatos és megdöbbentő metamorfózisok sorozata, amit ha nem is értettek, de mindig érdeklődést váltott ki.

Malraux-t viszont egy picit be kell mutatni. Bár a maga idejében itthon is népszerű regényeket írt, de Franciaországban ennél ismertebb volt mint kultuszminiszter és kultúraszervező, illetve veretes művészeti tanulmányok írója. No most ha Picasso az ösztönember, aki saját múzeuma talajáról újra és újra az ismeretlenbe veti magát, Malraux a teoretikus, aki nagyjából ugyanebből a Képzeletbeli Múzeumból táplálkozik, de ő inkább rendszerezné, összevetné, katalogizálná azt - magyarán igyekszik megérteni az egész miskulanciát. Találkozásuk e könyv lapjain ezért kicsit valamiféle tiszteletteljes párviadalra vagy még inkább fogócskára emlékeztet: Picasso alkot, Malraux meg rohan utána, és próbálja értelmezni. Világos, a teoretikus hátránya behozhatatlan: egy olyan kérdésre keresi a választ, amit lehet, fel sem tettek, olyasvalamit akar megfejteni, ami (legalábbis a művész szerint) nem csak megfejthetetlen, de valójában teljesen érdektelen is. Aztán a Halál (mert "a Halál mindig győz", ahogy Sztálin mondta volt) magával viszi a művészt, a teoretikus pedig magára marad az Életművel. Azt csinál vele, amit akar. A fene tudja, ez megkönnyíti-e a dolgát. show less

Megtévesztő könyv. Úgy kezdődik, mintha háborús regény lenne, mégpedig a világirodalom legplasztikusabb háborús regényeinek egyike az első világháború keleti frontjáról: egy német gáztámadás démoni, zsigerig ható ábrázolása. (Jut eszembe: az ember – ember? –, aki a harci gázokat kitalálta, önjogán a világegyetem egyik legaljasabb figurája.) Aztán kiderül, hogy ez mégsem egy háborús regény, hanem betegségkönyv, amiben az elképzelhetetlen show more borzalmak fejezetei csak egy újabb, tán csendesebb, de ugyanúgy elképzelhetetlen borzalmat vezetnek fel: a szerző kórházi hétköznapjait – haldoklás közben. Malraux szinte szemérmesen kerüli, hogy az esemény testi aspektusait említse, a folyamatot inkább egy mozgalmas életre* való visszaemlékezés szilánkjai rajzolják ki, valamint a filozófia-ízű diskurzusok az orvosokkal és önmagával. Helyenként a gesztusok mintha színpadiasak lennének – de ez valahogy csak aláhúzza a leírtak őszinteségét: a férfias helytállás ideája ugyan csak puszta póz az űr és a kétségbeesés peremén, és ezt ő is tudja, meg én is tudom, de ha már nem maradt semmi más, akkor egy póz is sokkal többet ér, mint a semmi, hogy átsegítsen ezen az egészen. Igazán figyelemreméltó könyv a halál árnyékának völgyéből.

(Ui.: A regény alcíme – A kötél és az egerek, VI. fejezet – sejteti, hogy itt egy hosszabb ciklus részletét olvassuk. Igazán jellemző a RaRe sorozatra, hogy arról, mi ez a ciklus, és mit kell tudni róla, konkrétan egy mukkot nem mond. Az meg már a google korlátait jelzi, hogy e téren ő sem tud eligazítani.)

* És Malrauxnak aztán mozgalmas élete volt: utazások, spanyol polgárháború, francia ellenállás, no és a miniszteri poszt. Korának ikonikus figurája volt ő. show less