Capturing the essence of one of the most politically and socially complex events of all time, namely the Partition of India, in a novel spanning less than 200 pages, is a daunting task. With "Train to Pakistan", Khushwant Singh conveys the ins and outs of that event as concisely as possible while maintaining the neutrality that only someone who witnessed those events firsthand could.

Written not long after the Indian Partition, Train to Pakistan serves as a time capsule that is equal parts nostalgic, authentic, and harrowing. It serves as the perfect specimen of historical preservation which is free of all the layers of ultra-nationalistic propaganda that have accumulated over these events with the passage of time. Owing to the fluctuating relations between Pakistan and India, there is a lack of accessibility to impartial literature focused on the Independence of India and the founding of Pakistan, and it feels great to know that Train to Pakistan, after almost 70 years of publication, is still highly sought after. ( )

This will be one of the few times I complain that a book wasn't long enough. A breezy read, and Singh portrays an absolutely heartbreaking, gorgeous picture of small-village living India during the partition. It didn't quite go where I was expecting, or perhaps where I wanted it to. In the end, I was left wanting more; I wanted to learn more about the details of it, the major players that were responsible and a more sweeping epic. I've rarely read a historical fiction novel about a subject that only made me want to learn even more, so for that I give it 4 stars.

The final 30 pages completely ramp up everything; the tension, the dialogue, the hate and the horror. Some of the images depicted are so vile and terrifying yet Singh only uses these passages sparingly, and to great effect. Terrific ending, one of my favorite in recent memory. I'm really glad I was recommended this one by a good friend. ( )

It is about the happenings after the partition of India and Pakistan. ( )

Its all about partition between india and pakistan and what had happend at that time. ( )

Szikh író szikh témájú könyve – és mivel a szikhekről már sokat hallottam*, de igazán sokat sohasem tudtam, ezért gondoltam, ide veled, te könyv. Khushwant Singh regénye egy iszonyatosan fontos történelmi pillanat krónikája: 1947-ben India és Pakisztán különválik hindu illetve mohamedán államra, de ahogy az már ilyenkor lenni szokott, a határ mindkét oldalán szép számmal maradtak kisebbségek, Indiában ugye a mohamedánok, Pakisztánban pedig a hinduk és szikhek (akik tulajdonképpen a hindu vallás egy érdekes, harcias oldalági hajtásai, erős iszlám hatásokkal). És ahogy az már lenni szokott, a nemzetállammá válás bűzös melléktermékeként a közösség, hogy saját identitását erősítse, a terület vallási és etnikai homogenizálására kezd törekedni (ez európai szemmel is fájóan ismerős), magyarán megkezdődik az erőszakos kitelepítés, valamint a mészárlások sorozata, amikor is a többség az egyik helyen meglincseli saját kisebbségét, mire ez a kisebbség ott, ahol speciel többséget képez, bosszúból meglincseli a saját (máshol többséget alkotó) kisebbségét, amire válaszul… és így tovább, és így tovább, végtelen spirálban. A csőcselék indulatainak felkorbácsolását pedig a magasabb politika számításból tűri vagy még szítja is, a társadalom szemetei pedig (a bolondok, az ostobák, az erőszakosok és a szadisták) egyszeriben az események tetején találják magukat, és kiélik legocsmányabb késztetéseiket. Ismerős, és egyben borzasztóan jelentős téma, amit a szerző nyilván jól ismer, szakmája szerint ugyanis történész, akinek fő munkája egy összefoglaló szikh történeti monográfia. Ugyanakkor az író szándékai és irodalmi képességei sajnos nincsenek pariban egymással. Maga a történet megrázó ugyan, de önerőből az, a szerző nem sokat tesz hozzá. Ez leglátványosabban a szereplőgárdán látszik, ami feltűnően erőtlennek bizonyul. Pedig érdekes figurák akadnak köztük: itt van Hukam Csand, a korrupt és fásult rendőrbíró, Ikbál, a szerencsétlen politikai aktivista, de legfőképpen a „szimpatikus betyár”** szerepét játszó Dzsaggat. Ők azok, akikben az események során látunk valami emberit felcsillanni – kár, hogy végig érezni, Khushwant Singh fejében a tragédia puszta ábrázolása fontosabb volt, mint a figurák kidolgozása. Azért én annyira nem húznám le a könyvet, mint @kaporszakall – az események megéneklését még akkor is fontosnak tartom, ha hiányolom mögüle az elmélyült írói kvalitásokat. Mondjuk elképzelhető, hogy ha az ember horgol egy terítőt, miközben mélyen elgondolkodik a fülszövegen (ami amúgy is brutális spoilert tartalmaz), nagyjából ugyanazt kapja, mintha elolvasná magát a könyvet is. Csak lesz pluszban egy terítője.

* Hisz költőink is megénekelték, pl.: ”Ég a napmelegtől a kopár szikh…”***
** Amikor a potenciális olvasók valamilyen oknál fogva ellenségüknek tekintik a törvényt, rendre felbukkan a művészetben a „szimpatikus betyár” valamelyik alakváltozata – hisz ők meg a törvény ellenségei, és az ellenségünk ellensége ugye a barátunk. Lehet ő Rózsa Sándor, Jack Sparrow vagy a Viszkis, a lényeg, hogy helyettünk cibálja meg az oroszlán sörényét.
*** Nagyon küzdöttem magammal, nehogy leírjam ezt a szóviccet, de vereséget szenvedtem. (Talán mentség: van egy csomó szóvicc a témával kapcsolatban, amit viszont sikeresen magamban tartottam. (Amúgy meg a szóviccben két indiai vallási irányzatot is elrejtettem. Ha ez segít.)) ( )