Richard Aldington (1892–1962)

Wonderful exposition of the hero of the "Arab Revolt". Aldington apparently won little admiration for this thoroughly researched attack on the self serving and self obsessed Lawrence.
Lawrence was driven to lying, self promotion and to attaching an unwarranted worth to his exploits, literary and military. Aldington has written a splendid, critical account of this sad and puerile life, laying particular emphasis on the unverifiable nature of Lawrence's experiences. The Arabian campaign was a show more side show and Lawrence's idea of a unified Arabian kingdom was infantile, given the tribal rivalries.

This is a neglected book and should be read as a foreword or afterword to the overblown and pretentious "Seven Pillars of Widom", subtitled, typically, "A Triumph".
Most telling are the recollections of British military personnel who encountered Lawrence during World War I and during his enlistment in the ranks of the R.A.F. afterwards. The lasting impression is that he was a prig and a pest. show less

Olyan, mintha ketten írták volna: egy jó író, meg egy rossz író. Sajnos a rossz írónak jobban szaladt a tolla, övé durván az első 300 oldal. Ez a szakasz szegény George Winterbourne származásáról és felcseperedéséről szól, és össze lehetne foglalni két szóban: „rohadt viktoriánusok”. A szerzőnek láthatóan nincs más célja, mint hogy a korszak aljasságát, képmutatását és talmi voltát igazolja, ennek érdekében szereplők helyett karikatúrákat ír, show more elemzések helyett kirohanásokat, fárasztó, néha megmosolyogtatóan felületes eszmefuttatásokba bonyolódik, egyszóval: végig sokkal fontosabb neki Winterbourne személyes sorsánál az, hogy jól szájon kenje a Brit Birodalmat. Az egész első háromszáz oldal tankönyvi példája, hogy a strukturálatlan harag egy rendszer ellen (attól függetlenül, hogy az írónak igaza van-e, vagy sem) az irodalom ellen dolgozik. Az írónak desztillálnia kell ezt a dühöt, azt a regény belső motorjaként felhasználni – de nem engedheti meg, hogy a düh a szöveg voltaképpeni céljává változzon.

Aztán szerencsére Winterbourne bezupál, és a szöveg is varázsütésre megváltozik. A kötet második fele, az első világháború ábrázolása példaszerű, tiszta, pontos és erős. Érezzük a könnygáz ananászszagát, mi is ott caplatunk a térdig érő sárban, halljuk a srapnelek becsapódásait. Azt hiszem, a két textúra közötti minőségi különbség oka, hogy amíg az első szakasz az ellenszenvből táplálkozott, addig a második a személyes élményből, ennek köszönhetően amíg az első széteső és torz, addig a második feszes és plasztikus. Tanulságos. Vajon miért nem bízták erre az íróra az első részt is, kérdezi magában a naiv olvasó.

Különben meg pacifista regény. De valahogy disszonánsan az. Nem azért, mert az eleje rosszul van megírva – az más lapra tartozik. Hanem mert amíg az első szakasz egy hazug, kétszínű világot mutat be, a második egy olyan létezésnek – a háborúnak – állít emléket, ami véres és értelmetlenül kegyetlen ugyan, de mégis: a maga módján őszinte, átlátható és világos. Áthatja a bajtársiasság, és az a tudat, hogy a háború hülyeség. Paradox, hogy ezért az összhangért magának a háborúnak tartoznak hálával. Talán emiatt éreztem úgy, hogy ez a szöveg legalább annyira nosztalgiával kezeli a világégést, mint ellenszenvvel. Amit persze nem rónék fel neki, enélkül is van gondja elég. show less

The third part of this book is terrific war writing, capturing trench warfare in all its tedium and terror, and giving a desolate account of how "shell shock" ruined so many of the combatants. Aldington's satire bites hard against the chattering classes back home, but the predominant tone is an elegiac helplessness in the face of the war's industrialised carnage.

The first two parts are like a much more superficial "Way of all Flesh", excoriating the Victorians for their moral (especially show more sexual) cant and hypocrisy and in effect locating all the blame for the war therein. Here the writing lacks nuance and sometimes seems juvenile, with frequent resort to italics and other emphatic devices. There are occasional good descriptive passages, especially of nature, but in general it's an Angry Young Man polemic without any depth that cannot justify its 200+ pages.

The framing device of a narrator who gets to know the titular "hero" shortly before he dies is implausible and I'm not sure why Aldington didn't just go with omniscient third person.

I believe you could actually skip the first two parts of "Death of a Hero" entirely and just enjoy the third for what it is, a brilliant and horrifying rendition of life in the trenches. show less

Cant and sex. Those are the twin themes of this book, although, perhaps, it would be more accurate to say that cant about sex is the one theme of this book.

The first two thirds of the book tell the story of the titular hero, George Winterbourne, and his family. They are a set of grotesques, wrapped so tightly in late Victorian sexuality that it warps them beyond almost all humanity. The point is made repeatedly and with little subtlety. Indeed, Aldington frequently brings the action to a show more halt to pour another bucket of venom over their heads. The effect is not a little tedious.

This is a shame because when the war writing begins it is electrifying, although, again, Aldington finds the causes of the war in Victorian sexual mores. Intriguingly, Aldington's book covers the latter stages of the war, when the Allied armies defeated those of Germany, which are absent from the better known books of [a:Robert Graves|3012988|Robert Graves|https://d.gr-assets.com/authors/1251049332p2/3012988.jpg] and [a:Edmund Blunden|31139|Edmund Blunden|https://d.gr-assets.com/authors/1335026460p2/31139.jpg].

Lurking in this long, hectoring book about cant and sex (or cant about sex) is a shorter, far better book about the First World War. show less