Laurence Olivier (1907–1989)

Manfred mindent megtett, hogy az első ötven oldalon eltántorítson e monográfia elolvasásától. Szükségtelenül bő lére eresztett bevezetőjében a következőkkel riogat:
1.) Roberspierre-t következetesen úgy jellemzi, mint aki „csak a nép érdekét tartja szem előtt”. Na már most: én értem, hogy a burzsoák szerinte nem tartoznak a néphez (bár miért nem? – suttogom halkan), de később azt is megemlíti, hogy R. nem foglalkozott különösebben a show more szegényparasztokkal sem, belement a munkások bérmaximalizálásába, valamint a sztrájkjog megvonásába, aminek ők annyira biztos nem örültek. De akkor ki a nép, ha ők sem, kérdem én? A barátai, rokonai, üzletfelei? Akik kedvencelik a goodreadsen?
2.) Nagy jelentőséget tulajdonít annak, hogy Thermidor 9. (amikor R.-t megbuktatták, és nyissz, lefejezték) forradalom volt-e, vagy ellenforradalom. Szerinte utóbbi. Szerintem meg nem mindegy? Most ha simán forradalom, az pozitív, az ellenforradalom meg negatív? Hiszen tulajdonképpen ugyanarról a folyamatról beszélünk, az értékítéletet csak az utókor teszi hozzá. (Amúgy meg szerintem a forradalomnak nem az ellenforradalom az ellentéte, hanem a forradalom hiánya. Vagy valami ilyesmi.)
3.) Ilyeneket mond, hogy „Marx Bruno Bauerrel vitatkozó mondatára hivatkoztak A szent család-ból”, de se a marx-i, se a bauer-i mondatot nem közli. Értem én, hogy ezt minden valamire való szovjet történész kente-vágta, de mit csináljak, ha én ostoba és tudatlan vagyok?*

Később aztán azért szóba kerülnek érdekes dolgok is, de Manfred munkája ettől függetlenül bűzlik attól, amitől a marxista történészek munkája amúgy nem ritkán szokott bűzölögni. A Robespierre-ről írott negatívan elfogult, szűk látókörű monográfiákra reagálva megalkotja a maga pozitívan elfogult, de majdnem ugyanolyan szűk látókörű tanulmányát, egy új Robespierre-mítoszt, melynek főhőse „sasszemmel” látja a jövőt, és „a napnál világosabban bebizonyítja az igazát” bárkinek, aki hajlandó vele szóba állni. Nos, a „napnál világosabb” igazságokkal szemben én meglehetősen szkeptikus vagyok – túlságosan gyakran próbáltam meg ugyanis a saját ilyetén igazságomról meggyőzni valakit, akinek hasonló, bár ellentétes „napnál világosabb” igazság volt a tarsolyában. Nagyon érdekes továbbá, hogy bár a felhozott információk láthatóan helytállóak és érvényesek, mégis mennyire más értékmeghatározásokat kapcsol hozzá a szerző. Az, hogy Robespierre átnyúl a nemzetgyűlés feje fölött, és közvetlenül a tömeghez szól, valamint a könnyedség, amivel átlépi a merev jogi formákat, ha a szükség úgy kívánja**, szerintem minimum kockázatos játék, Manfred viszont úgy örül az ilyen húzásoknak, mint majom a farkának. Az a Robespierre, akit én magam előtt látok, annyira hitt az igazában, hogy nem csak a mások, de a saját életét is hajlandó volt feláldozni érte. Nem volt híve a személyi kultusznak, magára mint eszközre tekintett, az igazság eszközére. Sajnos azonban másokban sem látta meg az embert, csak akadálynak tekintette őket, amivel tele van szórva a szebb jövő felé vezető út. Herzen szerint bátran lépett a vérbe, „és a vér nem mocskolta be” – hát ez nettó baromság. Bemocskolta: ha nem is követte el mindazt, amivel vádolták, de eleget tett ahhoz, hogy vádolják. Alighanem közvetve sokat köszönhet neki a jelenkor, de személy szerint őt ez sem menti fel a tettei alól. Mármint szerintem. Bár én amúgy sem vagyok oda a forradalmárokért – tartok tőle, hogy ha jön egy, pont én leszek az útjában.

* Na, így néz ki egy lábjegyzet. Ilyenekkel kellett volna teletűzdelni a könyvet.
** Ami gyönyörű eufemizmus a terrorra. show less

"Waldstein" provides a brilliant review, touching on many moments in the film which chill one to the bone. No other version brings the Shakespearian arch manipulator Richard, Duke of Gloucester to such vivid life. Olivier obviously takes much of the credit for that, but the Richard III Society may beg to differ as to the accuracy of the portrayal given here. The opening scene, with the medieval chandelier that looks just like a crown looming into view, together with Walton's fine music sets show more everything up for what is to follow, almost as though it was all fated to happen as it did, and not in any other way. show less

Definitely not what I expected. A few interesting insights, but I was hoping for something that showed me more of his approach to the various characters he played, in detail. I wanted to understand his "process." But this book was more anecdotal than anything and certainly pointed out that he lacked nothing in either self-confidence or conceit. I disagree that all actors are as egocentric as he makes them out to be. Some of us do have more altruistic reasons for acting than solely ego show more gratification (which appears to have been his only reason for pursuing the theatre). I liked him better before I read the book. show less

This final book by Sir Laurence, generally acknowledged as the greatest actor of the 20th century, is equal parts memoir and acting instruction. Written only three years before his death in 1989, it provides a unique look into the acting profession on stage and screen by one who was in the middle of it from the 1920s onward. Alongside ideas about character development and stage makeup are reminiscences about other greats: Gielgud, Richardson, Wyler, Barrymore, Welles, and many more. I highly show more enjoyed this book and am grateful the author chose to record both his advice and memories before leaving us to return to the warm stage lights in the sky. show less