Robert Pinget (1919–1997)

The conceit here is that an investigator, or team of investigators, is questioning the former servant of some rich folk. The servant is old and half-deaf, and he isn't too keen on the questioning, so when they ask him to describe a room he goes on and on about the wallpaper, where each chair came from, how full that ashtray usually is, more and more detail until they finally tell him to stop ("Cut it short.").

To all would-be authors of first-person or stream-of-conscious narrative, I say show more simply: This is how it's done. No need for an elaborate framing device, a diary or a confessional or a parasite living in the character's brain. Just let them talk.

Pinget demonstrates an understanding of memory that exceeds Proust. The servant remembers things as they would be remembered: by association and by moving on to another subject so a forgotten memory will surface at its leisure. He comes close to lecturing his interregator(s) on this, even telling them that they haven't asked the right questions to get him to remember what they want to find out from him.

The novel-of-nobility authors could learn a trick or two as well. Where Thomas Mann will describe a party by detailing the geneology of every notable who walks through the door, thereby boring the pants off any non-geneologists in the audience, Pinget doles out the information as it suits the situation. "Oh the guy she went off with at the party, she had slept with his friend originally, but always had her eye on him, see he is from the Whatever Dynasty of Chateau Somewhere, his parents spent most of the money they got from their lands but he invested the remainder in soybeans, a real talent like his grandfather, the Duc de Somewhere...".

So sure, it's boring at times, and one never learns what the investigators are after, nor even whether they have found it. The interview does not necessarily begin at the start of the book, nor finish at the end; it may continue for days or weeks as the interrogators carefully trip up the servant, or get him to let slip a detail that shows he knows more than he's letting on. It is all incredibly well done, the sort of attention to detail and consistency of character that the majority of 20th century "literary" authors seem to aspire to, but never reach. show less

Hogy ez mekkora blődli! Imádom. Pinget könyve tulajdonképpen a réges-régi útirajzok paródiája – elbeszélője a tőrőlmetszett romantikus utazó, aki földhözragadt kocsisával együtt elképesztő tájakat jár meg és meredek kalandokba bonyolódik, miközben egzotikus népekkel és sosemvolt élőlényekkel találkozik. Van itt minden, lepkemajmok, iszapnyulak, orgiasztikus fekete mise, kalandjaik leírását pedig rendre megszakítják a helyi mitológia követhetetlen (de show more elképesztően mulatságos) genealógiájának taglalásai*, meg mindenféle anekdoták a sikamlóstól a megdöbbentőig, amikről még mesélőjük sem tudja (én meg pláne), hogy jön ez ide, és miért kellett egyáltalán elmondani. Közben meg mennek hőseink valahonnan valahová, de hát ki tudja, hová, mert ha van is Grál, amit keresnek, valószínűleg rég elfelejtették, hogy néz ki, de még valószínűbb, hogy soha nem is tudták. Ahogy Beckettnél Godot-ra várnak, amíg idő az idő, úgy itt meg (mondhatni) kutatják Godot-t – a végeredmény tekintetében ugyanolyan értelmetlenül, de hát közben kalandtól kalandig támolyogva legalább elszórakoztatnak minket. Fárasztó prózák kedvelőinek ajánlott.

(Más. Könyvem előző olvasója szükségesnek érezte, hogy ceruzával aláhúzza az alábbi szavakat: „magja kifröccsent”, „meggyakta”, „kettyentésre”, „kutyabögyörője”. Hm. Hát igen, kinek mi ragadja meg a fantáziáját.)

* "Dan nemzé az Ikozaédert, akinek húsz lapja azt a húsz tökélyt jelképezi, melyre szükség van, hogy valaki igaz emberré váljék. A vallástörténészek vitatkoznak a katalógust illetően; egyesek például beleveszik a sziróniát is, amely a hallgatás és a megvetés közti erény; ezt azonban mások határozottan elvetik az előkelőségből és szelídségből álló eleglika javára; mi nem soroljuk fel itt ezeket az erényeket, mert sok a vita köröttük.
Az Ikozaédernek húsz leánya lőn minden lapja után; ezek a Belső Borzadályok. A tudattalanban pusztítanak.
Dutól született Flótácska, vagyis a szerelmi álom.
Általában úgy ábrázolják, amint éppen leszáll az ég felé meredő létráról. Ő vevé nőül a Szong nevű forrást, akitől annyi fia és leánya született, hogy az országban még most is mondogatják: „Úgy esik az eső, mintha Szong-Flótácskából öntenék.” Fejérseeg Sz. nagyon szépen meséli el Szong és Flótácska történetét A gutaütöttek és a malthuzián-kretének álmai című művében; mi csupán azt vetnők szemére, hogy túlságosan is bennfentesen tárgyalja a kérdést, ami megfosztja költőiségétől." show less

As Samuel Pepys himself would have expressed it: Probably the strangest book I've ever read in my life. I'm not sure it was a good choice for my first Pinget, because it doesn't incite me to read other Pinget's books. Ni queue ni tête. Too much for me. It was short enough to escape my 1/2-star rating.

However, there were some good points:

J'ai horreur des voyages, pense Latirail. On les prépare avec angoisse, on les fait avec fébrilité, on en revient avec le cafard, je n'en retire pas show more ça.

L'employé était appelé au téléphone par une autre dactylo ; il lui criait qu'il ne pouvait pas répondre parce qu'il avait un client. Le client plaisantait et lui disait : “ Faites-lui dire que vous êtes sur le pot. ” Alors l'employé a crié au moins cinq ou six fois qu'il était sur le pot, qu'il était sur le pot. J'ai trouvé drôle mais je ne riais pas.

Les gens mariés, pour la plupart, ils ne font point d'efforts. Ils n'ont plus d'idées, ils nous ennuient presque. Je ne veux pas dire qu'on doive se creuser la tête, je veux dire que, peut-être, d'avoir trop confortablement une femme sous la main ça vous rend fade.

J'ai entendu des phrases, par exemple un écolier voit un chevreuil entier dans une vitrine de boucher, il dit : “ Oh la vache ! ” Qu'aurait-il dit pour un flic entier écorché ?

Je déteste les musées pour ça : que faut-il regarder le plus longtemps ? show less

To me the masterwork of Pinget's novels. The format of 'The Inquisitory' is entirely question and answer revolving around the transcription from a retired butler or servant who throughout the text of the book is being interrogated by some nameless authority who has the power over him to demand answers to everything it asks. As we go deeper and deeper into the book the sometimes reluctant and embattled and flustered old man fleshes out not only every room in the chateau he formerly worked at show more for many years--painting by sculpture by knickknack, chair by table by loveseat, item by item, but also glimpes into the lives of those for whom he formerly worked (as it turns out 2 gay men), but also their friends and acquaintances, the other servants--branching also out to other local people and the small towns and villages that surround the chateau--characteristics being drawn on a wide variety of different people in the past and observations being made on landscapes and landmarks--descriptions of streets, shops, taverns in the surrounding villages and towns. Pinget literally creates through his mouthpiece of an old servant several towns and occupying them with all kinds of people in a variety of occupations including those who are criminal and/or political. Behind all this is a mystery brought about by the disappearance of his employers' former secretary and an apparent coverup by a group of prominent citizens with a somewhat satanic agenda. A fascinating and unique book and very entertaining. Probably the closest book I could compare it to would be Perec's--Life: A user's manual. IMO one of the best books published in the French language in the 20th century. show less