Lawrence J. Cohen

Nagyon jó szemléletet ad a hisztik kezeléséhez, megelőzéséhez, a gyereknevelés ép ésszel való túléléséhez. Aki tíz pontba szedett tippeket szeretne, annak nem ajánlom. Akit idegesít az „amerikai stílusú” ismétlés vagy a sok példa, annak sem. Engem az ilyesmi nem zavar, az ismétlésről azt gondolom, hogy úgy legalább jobban megjegyzem, a történetek (példák) pedig szintén sokkal jobban megragadnak az emlékezetemben. Nekem az is szimpatikus volt, hogy nem show more kinyilatkoztatta az egyetlen helyes megoldást, ő, minden titkok tudója, hanem leírta, hogy mint szülő, ugyanazokkal a nehézségekkel néz szembe, mint mindenki más, és sokszor nem tudja a jó megoldást. Megmutatja viszont, hogyan érdemes keresni. A vinnyogásból pillanatok alatt összcsaládi ordítássá eszkalálódó helyzetekben ki lehet fogni a szelet a konfliktus vitorlájából, ha eszünkbe jut a játékos megoldás szemlélete. Akkor is, ha elsőre idegenkedik tőle az ember, hogy ahelyett, hogy leszidná a gyereket, amikor épp rosszul viselkedik, inkább elvegye a helyzet élét. Attól még meg fogja tanulni, hogy amit épp csinál, azt nem szabad (többnyire pontosan tudja is).

Az „elszigeteltség erődje” és a „tehetetlenség tornya” kifejezések ugyan nekem is a könyökömön jöttek ki egy idő után, de amikor hónapokra félretettem a könyvet, utána is emlékeztem rájuk. A legfontosabb, hogy a hisztériázó gyereknek nem a kiküldés, otthagyás, leszidás stb a jó (lásd pl Szuperdada módszer), hiszen már a fent említettek valamelyikében van; hanem a közelség, a kapcsolódás az, ami segít kilépni a helyzetből, és megnyugtatóan rendezni azt. Nem mondom, hogy mindig eszembe jut ez a szemlélet, de ha néha igen, annyival máris jobb a helyzet, mint ha minden alkalommal kiabálnék. (Utóbbi egyébként sokkal több érzelmi és fizikai energiát emészt fel, mint erőfeszítést tenni más megoldás kereséséért.)

Nagyon tetszik, amit a közös játékra fordított időről ír, hogy amikor az ember baromi fáradt, és úgy érzi, erre semmi energiája, akkor is megéri, mert sokkal kevesebbet vesz ki belőlünk, mint a bosszankodás és veszekedés.

Egy másik kedvenc gondolatom, hogy kövessük a kuncogást. Tegnap este például, amikor a kölkök elkezdtek rohangálni, a szokásos lemez helyett (ne szaladgáljatok, lassabban, este van, ne őrüljetek meg, el fogtok csúszni, összetöritek magatokat – ami egyébként önbeteljesítő jóslat is lehetne) annyit mondtam, hogy ésszel, és hogy amikor kiszaladgáltátok magatokat, menjünk mosakodni. Persze ezt péntek este könnyebb, mint amikor másnap korán kelés van. Nem mondtam meg, hogy mikor legyen a vége, és amikor már elfáradtak, jöttek az ágyra „fogócskázni” (ülve), amihez a nagyobbik újabb és újabb feladatokat talált ki, amiket mi lelkesen követtünk. Látszott, hogy iszonyúan élvezi az irányítást és a játékot is. Amin teljesen kész voltak, az persze a valaki „alszik”, a többiek csikizik volt, és tudjátok, gyereknevetéssel nagyon fel lehet töltődni. Így folytattuk a mosakodás alatti éneklésnél is (a nagy baromi jó dalszövegeket talál ki, ezt meg is szoktam mondani neki, most arra kontráztam neki, teljes volt a boldogság). Amikor az olvasott mesékből persze mindig kellene még egy meg még egy, és ha nem, akkor valamelyik bevágja a hisztit, azt most úgy oldottuk meg, hogy a kedvenc három fejből mondottat összekevertem egy mesévé, így a duzzogásból hamar megint kacagás lett. Ilyen békés esténk ezer éve nem volt. Na tessék, én is a saját példáimat hozom. Nálunk bevált, ha valakit nem idegesít az amerikaiság, nagyon ajánlom. show less

Really good advice on how to play and be silly with kids. I've found these strategies to be useful and effective - and fun. The book gets a little bit repetitive in the early chapters - I don't recommend reading it in one sitting. But one chapter a day worked really well.

Nagyon jó szemléletet ad a hisztik kezeléséhez, megelőzéséhez, a gyereknevelés ép ésszel való túléléséhez. Aki tíz pontba szedett tippeket szeretne, annak nem ajánlom. Akit idegesít az „amerikai stílusú” ismétlés vagy a sok példa, annak sem. Engem az ilyesmi nem zavar, az ismétlésről azt gondolom, hogy úgy legalább jobban megjegyzem, a történetek (példák) pedig szintén sokkal jobban megragadnak az emlékezetemben. Nekem az is szimpatikus volt, hogy nem show more kinyilatkoztatta az egyetlen helyes megoldást, ő, minden titkok tudója, hanem leírta, hogy mint szülő, ugyanazokkal a nehézségekkel néz szembe, mint mindenki más, és sokszor nem tudja a jó megoldást. Megmutatja viszont, hogyan érdemes keresni. A vinnyogásból pillanatok alatt összcsaládi ordítássá eszkalálódó helyzetekben ki lehet fogni a szelet a konfliktus vitorlájából, ha eszünkbe jut a játékos megoldás szemlélete. Akkor is, ha elsőre idegenkedik tőle az ember, hogy ahelyett, hogy leszidná a gyereket, amikor épp rosszul viselkedik, inkább elvegye a helyzet élét. Attól még meg fogja tanulni, hogy amit épp csinál, azt nem szabad (többnyire pontosan tudja is).

Az „elszigeteltség erődje” és a „tehetetlenség tornya” kifejezések ugyan nekem is a könyökömön jöttek ki egy idő után, de amikor hónapokra félretettem a könyvet, utána is emlékeztem rájuk. A legfontosabb, hogy a hisztériázó gyereknek nem a kiküldés, otthagyás, leszidás stb a jó (lásd pl Szuperdada módszer), hiszen már a fent említettek valamelyikében van; hanem a közelség, a kapcsolódás az, ami segít kilépni a helyzetből, és megnyugtatóan rendezni azt. Nem mondom, hogy mindig eszembe jut ez a szemlélet, de ha néha igen, annyival máris jobb a helyzet, mint ha minden alkalommal kiabálnék. (Utóbbi egyébként sokkal több érzelmi és fizikai energiát emészt fel, mint erőfeszítést tenni más megoldás kereséséért.)

Nagyon tetszik, amit a közös játékra fordított időről ír, hogy amikor az ember baromi fáradt, és úgy érzi, erre semmi energiája, akkor is megéri, mert sokkal kevesebbet vesz ki belőlünk, mint a bosszankodás és veszekedés.

Egy másik kedvenc gondolatom, hogy kövessük a kuncogást. Tegnap este például, amikor a kölkök elkezdtek rohangálni, a szokásos lemez helyett (ne szaladgáljatok, lassabban, este van, ne őrüljetek meg, el fogtok csúszni, összetöritek magatokat – ami egyébként önbeteljesítő jóslat is lehetne) annyit mondtam, hogy ésszel, és hogy amikor kiszaladgáltátok magatokat, menjünk mosakodni. Persze ezt péntek este könnyebb, mint amikor másnap korán kelés van. Nem mondtam meg, hogy mikor legyen a vége, és amikor már elfáradtak, jöttek az ágyra „fogócskázni” (ülve), amihez a nagyobbik újabb és újabb feladatokat talált ki, amiket mi lelkesen követtünk. Látszott, hogy iszonyúan élvezi az irányítást és a játékot is. Amin teljesen kész voltak, az persze a valaki „alszik”, a többiek csikizik volt, és tudjátok, gyereknevetéssel nagyon fel lehet töltődni. Így folytattuk a mosakodás alatti éneklésnél is (a nagy baromi jó dalszövegeket talál ki, ezt meg is szoktam mondani neki, most arra kontráztam neki, teljes volt a boldogság). Amikor az olvasott mesékből persze mindig kellene még egy meg még egy, és ha nem, akkor valamelyik bevágja a hisztit, azt most úgy oldottuk meg, hogy a kedvenc három fejből mondottat összekevertem egy mesévé, így a duzzogásból hamar megint kacagás lett. Ilyen békés esténk ezer éve nem volt. Na tessék, én is a saját példáimat hozom. Nálunk bevált, ha valakit nem idegesít az amerikaiság, nagyon ajánlom. show less

This is a parenting book with great ideas. It pushes play and connecting with your child(ren) as a sort of universal fix for behavior, communication etc. Putting it into practice caused some confusion for me, because sometimes play isn't the answer. But I highly recommend it. Where else will you find a parenting book that criticizes Maria Montessori, who didn't think highly of play, while praising the philosophy of Kurt Vonnegut (“We are here on Earth to fart around. Don't let anyone tell show more you any different!”)? show less